Tavaly hiányoltam a Concerto Budapest produkciójából a finomabb árnyalatokat. Örömmel fedeztem fel, hogy egy év alatt mennyit fejlődtek e téren! #  Sipi, 2015-12-13

2015. december 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Budapest
Kolonits Klára – ének
Dinyés Dániel – zongora
Vez.: Keller András

SCHUBERT-dalok
MAHLER: VI. szimfónia

*

A Concerto Budapest csütörtök esti programja mintha a végletekre épült volna. Zene a romantika elejéről (Schubert-dalok, azon belül is korai és kései alkotásokból válogatva), aztán a romantika végéről (Mahler VI. szimfóniája). Bensőséges kamaradarab – felduzzasztott nagyzenekar. Visszafogott zongorakíséret – pöröllyel kiegészített ütős arzenál. Rövid epizódok – hatalmas, epikus tételek.
Ez a párosítás akár még rosszul is sikerülhetett volna, kíváncsi voltam, vajon a hatalmas szimfónia elnyomja-e a dalok emlékét.

Kolonits Klára és Dinyés Dániel gondoskodott róla, hogy ez ne történjen meg.
Eleinte éreztem egy pici távolságtartást az előadók részéről (eredetileg ezek a darabok nem is 1700 fős hangversenyterembe készültek), de ez hamar feloldódott, és akkor már egy bensőséges, otthonos világban találtam magam. Nagyon jól sikerült átadni a darabok egyedi karakterét, Kolonits Klára elhitette velünk, hogy ezek eléneklése gyerekjáték, hangja árnyalatainak, finom pianóinak hallgatása élményszámba ment. Az előadás természetessége hallatán eszembe jutott, hogy Schubert egyes dalai Ausztriában szinte már népdallá váltak, a két előadó is népdalszerű nyíltsággal és tisztasággal szólaltatta meg ezeket. Dinyés Dániel ideális partnernek bizonyult; megvolt az összhang az énekhanggal, és a zongoraszólam nem vált másodrendűvé. Kolonits Klára még apróbb gesztusokkal is kiemelte a zene érzelmi árnyalatait, bár ez egy ekkora teremben kevésbé érvényesült. Érdemes lenne e két előadót kisebb, kamarazenélésre alkalmasabb teremben is meghallgatni, mert ott talán még jobban érvényesülne pódium és a nézőtér közötti kölcsönhatás, és a közvetlenebb kapcsolat révén jobban át tudnák adni azt, amit ők ezekről a darabokról gondolnak.

A szünetben a hangversenyterem észrevétlenül ugyan, de jelentősen átalakult: a hangvető ernyőt felhúzták, az oldalsó zengőkamrákat kinyitották, a színpadot pedig felkészítették Mahler gigászi zenekarának befogadására. A Concerto Budapest tavaly már előadta a Második szimfóniát (erről a Kultifilter is beszámolt), kíváncsi voltam, mit tudnak megmutatni a még nehezebb Hatodikkal. Ez a produkció nem kis feladat, mert a mű számtalan rétege, hangszerelési változatossága, dinamikája, szerkezeti bonyolultsága és egyúttal nagy ívének bemutatása minden zenekartól komoly munkát igényel. Mahler a végletekig elment a századfordulón meglévő zenekarok képességeinek kiaknázásában, de zenéje szinte ugyanolyan kihívás még a mai együttesek számára is.

Tavaly hiányoltam a Concerto Budapest produkciójából a finomabb árnyalatokat. Örömmel fedeztem fel, hogy egy év alatt mennyit fejlődtek e téren! És ezt éppen ebben a műben tudták demonstrálni, amiben nagy a csábítás a folyamatos harsogásra.

Az első tétel elején keveselltem egy picit az üstdobokat (mégiscsak Mahler sorsmotívumáról van szó), de aztán úgy tűnt, hogy a visszafogottság a koncepció része, mert a tétel végén kibontakozó csúcspont felé haladva már egyre erősebbé vált a hangzás. Ez az elképzelés, a szépen kidolgozott dinamika és a feszes, de a részletekre odafigyelő tempó tette, hogy a tétel az egész előadás legjobban sikerült része lett.

A két belső tétel sorrendje a mű egyik nevezetes problémája; a szerző is változtatott rajta a saját előadásai során, azóta pedig a különböző karmesterek vagy az egyik vagy a másik sorrend mellett teszik le a voksukat (ha egyáltalán állást foglalnak). A műsorfüzetben ezúttal másodikként szerepelt a Scherzo, harmadikként pedig az Andante, ezt az előadásra már valami ismeretlen okból megcserélték. (Talán a próbákon Keller András karmester ezt találta megfelelőbbnek?) Én mindenesetre jobban szeretem a Scherzo–Andante sorrendet, mert véleményem szerint az utolsó tétel fajsúlyosabb, mint az első, és szívesebben élvezem előtte az Andante megpihenését és szépségét. És ha már az Andante: ebben az esetben az én ízlésem talán kissé eltér az átlagos felfogástól, mert lassabb, elmélyültebb előadást kedvelek, mint amit a karmesterek (kevés kivétellel) általában vezényelni szoktak. Most is picit gyorsnak tűnt a választott tempó, de ez egyébként nem gátolta meg az előadást a zene értékeinek és az érzelmi töltetének kibontakoztatásától. Ehhez pedig szintén szükség volt a már említett hangzásbeli finomságok javulásának, annak, hogy egészen árnyalt dinamikai átmeneteket képes produkálni a zenekar.

A Scherzo és a monumentális finálé folyamán viszont talán már kissé fáradni kezdtek. Sajnos a kürtök szólama az egész este folyamán nehézségekkel küzdött az együttjátszás valamint a hangszínek és magabiztosság tekintetében. A finálé rendkívül bonyolult szövetében pedig az egész zenekar lehetett volna differenciáltabb, jobban érvényesülhettek volna az egyes hangszercsoportok, szólamok, mert időnként kissé összesűrűsödött a hangzás. De ez már koncepcionális dolog, mert egyébként a legtöbb hangszercsoport magas színvonalú produkcióra képes. (Külön kiemelném a fafúvókat, Klenyán Csaba önfeledt játékát ráadásul nem lehet mosolygás nélkül megállni.) Az utolsó tétel bonyolult formájának bemutatása nem sikerült olyan jól, mint az első tételéé, de a befejezés (a halkabb visszavonulás, majd a hatalmas robbanást követő megrendítő elhalás), a bukás víziója aztán döbbenetes hatással szólalt meg. Nem is csoda, ha a taps csak tétován kezdődött el.

A koncepciót illetően fontos kiemelni Keller András feszes tempóit és határozott irányítását. Ez ugyan néha azt jelenti, hogy a zene veszít epikus jellegéből, időnként jó lenne egy-egy idillibb részletnél elidőzni, különösen, ha egy ilyen utóromantikus darabról van szó, de az tagadhatatlan, hogy Keller a zenekart határozott elképzelésekkel és fáradhatatlanul, nagy energiával vezeti, ők pedig mindenben ideális partnernek bizonyulnak. Ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy tovább haladjanak a fejlődés és a még jobbá válás útján – amelyen ezúttal egy fontos mérföldkőnek számító előadás tanúi lehettünk.

#  Sipi, 2015-12-13