Nehéz beszámolót írni egy olyan koncertről, ahol minden a helyén volt, a tárgyilagos (van olyan?) krónikás legfeljebb szuperlatívuszokat sorolhat hosszan. # Waczak, 2018-10-14
Azon szerencsések közé tartozom, akiknek az elmúlt években már többször alkalmuk volt élőben (is) megcsodálnia az Ébène kvartett kivételes képességeit. Eddig többnyire külföldön gyönyörködhettem játékukban (tudomásom szerint egyetlen magyarországi fellépésükre Fertődön került sor, de ama estén a kastély üvegtermének visszahangos akusztikája szinte lehetetlenné tette az előadás maradéktalan élvezetét).
S most végre eljöttek Budapestre, az egy éve tagjukká szegődött brácsás hölggyel (Marie Chilemme) a „csapatban”.
Nehéz beszámolót írni egy olyan koncertről, ahol minden a helyén volt, a tárgyilagos (van olyan?) krónikás legfeljebb szuperlatívuszokat sorolhat hosszan. Mert az Ébène kvartett már a korai Beethoven-opuszban bemutatta a vonósnégyes-játék minden szépségét: a tökéletes összhangot, a csodálatos pianissimók varázsától a fergeteges tánclépések dübörgéséig terjedő dinamikát. A másodikként felhangzó Brahms-műből is kihoztak minden szépséget, ami benne van – talán még egy kicsit többet is…
Szünet után, Beethoven utolsó befejezett műve, az F-dúr vonósnégyes varázslatos előadásakor azután szó szerint megtörtént a csoda: „megállt a teremben a levegő”. Ha valamit még ebben a páratlan előadásban ki lehet emelni, az az utolsó tétel megmagyarázhatatlan rejtélyeinek és szépségeinek a kibontása!
Azt, hogy az Ébène vonósnégyes meghódította a budapesti közönséget, a hatalmas ünneplésnél is jobban jelezte, hogy rég nem voltam ilyen koncerten: a tisztán másfél órás műsor alatt egyetlen köhintés, mocorgás nem hallatszott a nézőtéren!
2018. október 12., Zeneakadémia, Solti-terem |
# Waczak, 2018-10-14