Szokatlan zenei párosítással indult rövid magyar-lengyel turnéra a Londoni Szimfonikus Zenekar Sir Simon Rattle vezényletével. # Sipi, 2019-01-16

Szokatlan párosítással indult rövid magyar-lengyel turnéra a Londoni Szimfonikus Zenekar: Sir Simon Rattle vezényletével Budapesten és lengyel nagyvárosokban (valamint ezt követően a londoni Barbicanben) adják elő Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabját és Bruckner VI. szimfóniáját. Bár a zenekar weboldala és a Műpa műsorismertetője is megpróbálkozott vele, igazán lényeges kapcsolatot nem tudtak találni a két darab között.

A Zene esetén Bartók eléggé pontosan előírta a zenekar ülésrendjét, hiszen a darab sokat épít a „sztereofónikus” effektusokra, különösen a két részre osztott vonóskarral. Sajnos az ülésrend pontos részleteit nem ismerem, de itt feltűnt, hogy bár a billentyűsöket középre helyezték, az ütősök bal oldalra kerültek, úgy gyanítom, Bartók instrukciói ellenére.

És ha már itt tartok, talán az egész előadásra rá lehetne fogni, hogy Bartók instrukciói ellenére.
Rattle ugyanis meglehetősen romantikus előadásban képzelte el a darabot. Leheletfinom, érzékeny pianók, széles és éneklő dallamívek, tömör hangzás. A Zene kristályos logikájához ezek a tulajdonságok elsőre kevéssé illőnek tűnnek, a dolog mégis működött. Bartók egyszer „költőinek” titulálta a Tavaszi áldozatot; azt hiszem, a költőiség ebben az előadásban mélyen igaz volt a Zenére is. A zenekar korábbi budapesti fellépéséről írt beszámolómban kiemeltem a remek szólamegyensúlyt: ez most is tetszett. Bár a hangzás most nem volt olyan kristályosan áttetsző, sőt időnként szerintem a pontossággal is akadtak problémák, mégis sikerült értően és logikusan megformálni minden apró részletet és összefüggést. A magyaros dallamtöredékeket hazai zenekar sem játszhatta volna lelkesebben, Rattle nem a formai bravúrok bemutatására, hanem a zene természetes áradására, az érzelmekre és a hangulatfestésre törekedett. Ez maradéktalanul sikerült is neki. Lehetett volna persze több kontrasztot belevinni a produkcióba, de végig azt éreztem, hogy a karmester nem véletlenül választotta épp Bartók darabját: ezt szerette volna bemutatni, mert mondanivalója volt róla. Ez pedig bőségesen elegendő volt hozzá, hogy megérje meghallgatni.

Bartók esetében talán igen, de Brucknerrel kapcsolatban eszembe nem jutott volna Rattle-t választani karmesternek. Felvett a Berlini Filharmonikusokkal egy IV.-et és egy „befejezett” IX.-et, de a lemezek alapján ennyi a működése a nagy osztrák zeneszerző életművében. És hát valahogy alkatilag sem illik nekem Rattle derűs személye Bruckner monumentális és komoly világához.

Ilyen előítélettel ültem be a Hatodik szimfónia előadására, amit a műsorismertető szerint Bruckner a „legpimaszabb” darabjának tartott. Én eddig még nem túl sok figyelmet fordítottam rá, ez az előadás – talán épp ezért – váratlanul ért.

Az első tételben még éreztem némi érthetetlenséget, mintha Rattle nem igazán tudott volna mit kezdeni az egyre jobban egymásra tornyosuló hangtömbökkel, míg aztán a coda mindent megváltoztatott: ekkor éreztem meg, hogy a karmester az egész tételt egyetlen hatalmas ívként formálta meg, ami megállíthatatlanul tört a hamisítatlan bruckneri coda felé, melyet tényleg elsöprő erővel sikerült megjeleníteni.

A második tételtől kezdve aztán mindent át kellett értékelnem.
Azt hiszem, kevesen komponáltak a zenetörténetben ilyen csodaszép lassú tételt. Mintha Mahler általam annyira kedvelt lassú tételei is valahol itt gyökereznének. És ez még csak a felszín. Bruckner gyerekes naivitásáról, „egyszerűségéről” (más szavakkal: primitív jámborságáról) alighanem mindenki hallott már akit valamennyire érdekel a zenetörténet. Eddig nekem is ez a kép élt róla a fejemben. De ez a második tétel Rattle és a Londoni Szimfonikusok előadásában mindent megváltoztatott. Azt hiszem, Bruckner a fent említett jelzők ellenére valamiért mégis sokat, nagyon sokat tudott vagy talán érzett a világról és az életről! Mert lehetetlen, hogy ezt a zenét ne egy nagyon mély érzésű és érzékeny ember írta volna. Ezek a lélegzetelállító hangnemváltások, a mélyen elgondolkodtató témafűzés nagyon sokat megmutatott az elmondhatatlan dolgokról ezen a hétfő esti előadáson.

A zeneszerző által emlegetett pimaszság viszont, azt hiszem, inkább az utolsó két tételről szólt. Ahogy a scherzo triója megszólalt: a démoni karakter után a szinte már bugyuta kis melódia, majdnem hangosan felnevettem. Hatalmas karakterbeli váltás, mintha Bruckner nagy jókedvében csak úgy odavetette volna az egészet: „fanyar humort akartok? Hát most megkapjátok!” De a második tétel óta már otthon voltam ebben a zenei világban. A harmadik tétel frissessége, a befejezésnél szintén a fanyar humor, a komikusan újra és újra darabosan induló nekilendülések: minden érthető és tökéletesen átélhető volt. Ezután nem csak a VI. szimfóniára, de Brucknerre is egészen máshogy fogok tekinteni.

Hogy aztán Brucknerhez és ehhez a hatáshoz mennyiben tett hozzá a Londoni Szimfonikus Zenekar és Sir Simon? Csak sejtem, hogy nem keveset.

# Sipi, 2019-01-16