Világhírű zenekar élén egy fiatal, de egyre inkább jegyzett karmester, plusz slágerdarabok – biztosra mentek a szervezők. Ennek ellenére voltak itt meglepetések.  #  Sipi, 2014-05-28

2014. május 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Londoni Szimfonikus Zenekar
Vez.: Daniel Harding

SCHUBERT: VIII. (h-moll, „Befejezetlen”) szimfónia
MAHLER: I. (D-dúr, „A titán”) szimfónia

*

Május 22-én este a Művészetek Palotája ismét rendkívül rangos művészekkel örvendeztette meg a hazai komolyzene-rajongókat: a világ egyik legjobb zenekarának tartott Londoni Szimfonikus Zenekart az 1975-ben született Daniel Harding vezényelte, aki nem kisebb karmesterek, mint Sir Simon Rattle, később Claudio Abbado patronáltja volt, és már 21 évesen a londoni Royal Albert Hall 5500 fős közönsége előtt lépett fel.

Ilyen művészek hazai fellépése mindig eseményszámba megy, még akkor is, ha a műsor összeállításakor a szervezők igazán nem vállaltak rizikót, hiszen Schubert Befejezetlenje mellé Mahler I. szimfóniáját társították.
Ennek ellenére az előadás azért tartogatott meglepetéseket.

Schubert szimfóniája leheletfinoman és igen kimérten indult. A tempó végig rendkívül lassú, szinte már celibidachei* szinten maradt, és gyakorlatilag mentes volt a nagyobb kilengésektől. Ez alapjában véve akár még unalmassá is tehetne egy előadást, itt most mégsem ez történt, sőt: ennek a zseniális, de mégis már-már unásig ismert zenének szinte minden perce új és új felfedezéseket tartogatott. Hol az eszményien szép zenekari hangzás, hol a dinamika meglepő és mégis ízléses módosításai ejthették ámulatba az értő hallgatót. A hatalmas ívű fokozásokról sem szabad elfeledkezni, úgy látszik, a karmester ehhez különösen ért, és mindezek együtt bizony azt eredményezték, hogy nem lehetett tudni, vajon mi is fog még következni, a hallgatót pedig olyan borzongás fogta el, mintha csak először hallaná a szimfóniát!

Ehhez persze olyan partnerre is szükség volt, mint a Londoni Szimfonikus Zenekar, amely bámulatos hangzással valósította meg Harding elképzeléseit. A szólamok közötti ideális egyensúlyt külön tanulmányozni kellene: minden hangszer (különösen a fafúvók) hangja jól kivehető és megkülönböztethető, mégsem lépnek ki soha a szerepükből, ebben a zenekari hangzásban mindenki egyenrangú. Végre az üstdob sem olvadt bele a zenekari masszába, és még új szólamokat is fel lehetett fedezni az első tételben.

Talán csak a második tétel sikerült kicsit gyengébben, de ez is csupán a tempó lassúsága miatt: az első tétel által keltett feszültségre inkább csak megnyugvást, de nem feloldást hozott. A mű ebben az előadásban inkább súlyosabb, filozofikusabb hangvételt kapott.

A szünet után aztán következett a technikailag még komolyabb próbatétel, Mahler jóval nagyobb zenekart igénylő I. szimfóniája. Az előadás itt talán kevesebb meglepetést hozott, de a színvonal nem csökkent. Különösen figyelemre méltó volt a vonósok sokféle hangszíne, a 3. tétel bevezető bőgőszólóját pedig a tökéletesen eltalált formálás tette emlékezetessé. Tempók tekintetében itt már „hagyományosabb” megoldásokat választott a dirigens, bár időnként izgalmas lassításokat-gyorsításokat alkalmazott a különböző szakaszok esetén. A már a Schubert-műben is megcsodált remek fokozásokat itt sem kellett nélkülöznünk, a nagyzenekar hangja pedig teljesen ki tudta tölteni a terem légterét (habár a csúcspontokban alkalmazott nagyon nagy méretű cintányér meglepő módon sajnos nem volt képes megfelelő fényt kölcsönözni a fortissimóknak). Azokat a kedélyes gesztusokat a második tételben pedig talán még a Bécsi Filharmonikusok sem tudták volna jobban játszani.

A ráadásként adott részlet az Enigma-variációkból ugyan már nem tudta folytatni a szimfónia befejezését követő rendkívüli hangulatot, de azt hiszem, méltán fogjuk nagy koncertemlékeink között emlegetni ezt az estét.
Aki még nem tudta, az megtapasztalhatta, hogy a zenekart méltán tartják a legjobbak között, Daniel Hardingról pedig egészen biztosan egyre több elismerést fogunk még hallani a jövőben.

#  Sipi, 2014-05-28