Ha valaki még nem ismerné Schubert első négy szimfóniáját, a közeledésre akár ez az album is megfelel – némi fenntartással.  #  Sipi, 2016-05-23

Végh conducts Schubert
SCHUBERT: 1., 2., 3., 4. szimfónia
Camerata Academica Salzburg
Vez.: Végh Sándor
BMC
BMC CD 201

*

Schubert két utolsó szimfóniája szinte állandó szereplője a világ hangversenytermeinek – megjegyzem, teljes joggal –, de sok karmester meg is elégszik ezekkel. Néhányan viszont ennél mélyebb vonzódást éreznek a romantika talán első nagymesterének zenéje iránt. Így volt ezzel Végh Sándor is, akinek Schubert zenéje iránti vonzalma már fiatal korában, még hegedűművészként megnyilvánult. Karmesterként is megmaradt az érdeklődése, azok közé tartozott, akik Schubert minden szimfóniáját vezényelték.

1996-ban, nem sokkal halála előtt, egy koncertsorozaton elvezényelte az összes szimfóniát a hozzá nagyon közel álló Camerata Academica Salzburg zenekarral. Ezekről felvétel is készült, és a Cappriccio kiadó az utolsó négy szimfóniát ki is adta lemezen. A koraiak megjelentetését viszont valószínűleg nem tartották fontosnak, de szerencsére a BMC nem így gondolta, és idén egy kétlemezes albumban megjelentette ezeket. Az album kísérőfüzete a megszokott módon remek, és még egy igényes, rövid Végh-életrajzot is kapunk. (Habár a tételek hossza időnként kissé eltér attól, ami a füzetben szerepel.)

A lényeg persze a zene. Schubert első négy szimfóniája 1813 és 1816 között keletkezett. Az elsőt a szerző 16 évesen írta. Természetesen ezek még nem állnak azon a magas színvonalon, mint a késeiek, viszont így is egyedi hangon szólnak, még ha a zenei nyelvezetük közel is van a klasszicizmushoz. De megvan bennük a fiatalos lendület, és hozzám is igen közel állnak, gyakrabban is hallgatom ezeket, mint akár a „Nagy” C-dúrt.

Ha pedig valaki még nem ismerné, akkor itt az ideje megismerni ezeket a műveket – nem fognak csalódást okozni. Az ismerkedéshez pedig akár ez az album is megfelel – némi fenntartással.

Az Első szimfónia lassú bevezetését Végh Sándor igen súlyosra veszi. Ez a bevezetés akár még valamelyik Haydn-szimfóniában is szerepelhetne, bár a fuvola hangjának baljóslatú felröppenését már csak Schubert írhatta, a folytatás pedig már végképp hamisítatlanul schuberti. Mégpedig fiatal schuberti. És én épp ezt hiányolom az előadásból: a fiatalos lendületet. Ehelyett az interpretációt inkább nyugodt kedélyesség hatja át, ami megmarad a többi tételben is. A zenei szerkezetet Végh jelentőségteljes szünetekkel érzékelteti, de a tempó szinte végig meglehetősen lassú, az előadás pedig eléggé lekerekített. Az viszont kimondottan tetszett, ahogy a 3. tétel minuetto részének visszatérésekor mindent egy picit erőteljesebbre vesz.

Bár a megfontolt tempó talán nem az igazi, az tény, hogy Végh Sándor mindig ügyel arra, hogy a dallamívek, a belső szólamok tisztán, gondosan megformálva hangozzanak el. A zenekar pedig minden elképzelését pontosan és odaadóan követi.

A II. szimfónia nagy ívű, szélesen áradó bevezetése után – bár a karmester dinamika tekintetében még mindig óvatos – igazi Allegro vivace karakterben szólal meg az első tétel. A variációs Andante tételben (Schubert egyetlen variációs szimfóniatétele) szintén hallhatjuk a jellegzetes tagoló szüneteket. Olyan érzésem támad, mintha Végh Sándor kiállna elénk és ékesszólóan magyarázná a szimfónia felépítését. Az utolsó két tételben már egy határozott, eltökélt, bár időnként elkomorodó Schubert képe bontakozik ki. Ez a szimfónia az album egyik legjobban sikerült felvétele.

Sajnos ugyanezt már nem éreztem a III. szimfóniában, ahol az első és második tétel esetén tévedésnek tűnik a túlzottan lassú tempó. Egyébként a tételek egyetlen tömbként való megjelenítése elég érdekes, még azt is mondhatnám, hogy a század másik nagy karmesteréhez, Sergiu Celibidachéhoz hasonlóan mély energiákat hoz elő a zenéből, de szerencsére anélkül, hogy Brucknert csinálna Schubertből. Az utolsó tétel sikerült talán a legjobban a maga izgalmas feszültségével.

A Végh által oly jellegzetesen kiemelt lassú bevezetés a IV. szimfóniában működik talán a legjobban. A II. szimfónia mellett ezt az előadást tartom az album legjobban sikerült felvételének. Jól működnek a lassú tempók a második tételben, a karakteresebb, lendületesebb, sőt a dinamikát immár erőteljesebben kiemelő előadásmód pedig remek harmadik és elsöprő negyedik tételt hoz.

A felvételek élő koncerten készültek ugyan, de ennek a hangzásban nyoma sincs. Tiszta, csöndes, jó térhangzással jeleníti meg a terem akusztikáját is. És még az egyes Orfeo-lemezeken hallható éles hegedűhangnak sincs nyoma a hangzásban. (Az Orfeo kiadó is több Végh-koncert felvételét jelentette meg az évek során.)

A zenekar hangzásegyensúlya egyébként szerintem közel van az ideálishoz, és ez az album minden felvételére igaz: Végh mesterien keveri ki a hangzást éppen a kisméretű kamarazenekar és a nagyobb méretű szimfonikus zenekar közé, remek fafúvós és rézfúvós szólamokkal, a dobokat sem elfeledve. Ami pedig különösen jellemző rá, az a vonósok egyensúlyba hozása: a mélyszólam éppen olyan jelentőségteljes, mint a hegedűk. Ez kiemeli Schubert hangszerelési ötleteit, például a mélyvonók és a hegedűk egymásnak felelgetését a II. szimfónia első tételében. És persze itt van ez a finom, enyhén aromás, egyedi, Végh-féle vonóshangzás. Nekem itt csak egy kifogásom van: a túl bő vibrato. Ezt ma már a romantikus nagyzenekarok sem alkalmazzák ennyire markánsan, de aki ezt a fajta hangzásvilágot szereti, nem fog csalódni. És persze itt van Végh Sándor, aki idős, bölcs mesemondóként Schubert idilli tájaira kalauzol bennünket.

#  Sipi, 2016-05-23