Folyt csak tova az a rengeteg zene, akár az első két műsorszám, megjegyezhetetlenül, karakteretlenül, mondhattuk rá joggal: erről ennyit. Mígnem bele nem kezdtek a második tételbe.
Mert akkor eljött a halál az angyalért.  #  SzJ, 2013-01-12

2013. január 8.
Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Szalai Ágnes, Lehőcz Andrea, Csapó József, Blazsó Domonkos – ének
Isabelle Faust – hegedű
Vez.: Hamar Zsolt

ZEMLINSKY: 83. zsoltár
MAHLER: Adagietto az V. (cisz-moll) szimfóniából
BERG: Hegedűverseny
STRAVINSKY: Tavaszi áldozat

*

Három nagy merőkanálnyi a XX. század eleji szecessziós, újiskolás Bécsből, és feltétnek egy kis Párizs, a kor másik multikultija, emigránsok mágnese.

Zemlinksky szólistákkal súlyosbított fölöslege, kórustapéta a karzaton, lent a szoprán-alt-tenor-basszus kvartett csupán mintegy másfél percnyit énekel a negyedórás darabban, egye fene, meghajlásra is visszajönnek, ne mondja senki, nem dolgoztak meg a pénzükért.
Érthetetlen nyitány.

Mahler – Adagietto.
Szinte már önálló műfaj. De legalábbis fogalom. Mindazzal együtt, ami rátapadt.
Most megszólaltatása előtt megkérték a közönséget, ne tapsoljanak a végén.
Így már nem csak műfaj és fogalom.
Szertartás.
Olyan is volt.

Aztán a programozott nézőtéri szilencium alatt besiklott Isabelle Faust, papagájos-szivárványos lepellel borítva, és vártam, hogy na, akkor most, most jön az, amiért jegyet vettünk.
És nem.
És jó darabig nem.
Folyt csak tova az a rengeteg zene, akár az első két műsorszám, megjegyezhetetlenül, karakteretlenül, mondhattuk rá joggal: erről ennyit.

Mígnem bele nem kezdtek a második tételbe.

Mert akkor eljött a halál az angyalért.

Úgy történt, ahogy az ilyenkor szokott: az addig lényegtelennek tartott masszából, ködből elkezd formálódni, kristályosodni valami, ami egyszer csak a maga karakteres kontúrjaival áll előttünk, hogy rácsodálkozhassunk, jé, ezt eddig miért nem vettük észre? A periferikus érzékelés megszűnik, lehetetlen nem oda figyelni, illetve dehogy: annyira vonzza a tudatot, hogy nem is lehet száz százalékosan ráfókuszálni, mert kisülne minden. Kicsit félrenézve kell hallgatni, és csak néha odapillantva érzékelni, hogy áll a színpadon valaki, külsőre egy pszichedelikus Papagena, egy Nemecsek Erna, ott bent viszont ő maga Manon Gropius, aki csak médiumként használja ezt a testet, miként Berget is, és minden titkok tudójaként és minden dolgok tanújaként látogatott meg minket, megmutatni, miért is tulajdonítanak sokan varázslatos, misztikus hatalmat a zenének.

Kevés volt a szünet a helyrerázódásra, és – nagy szó! – kevés volt ehhez a Sacre is.

Kint nagy pelyhekben szakadt a hó.
És ez nagyon, de nagyon szép volt így.

#  SzJ, 2013-01-12