Izgalmas történet, vég nélküli ötletsziporkák, a popkultúra nyelvezetével, eszköztárával újratálalt toposzok – mi kellene más? Hacsak az nem, hogy…  #  SzJ, 2013-12-01

Amikor Lakatos István grafikusként széles körben ismerté vált, markáns látványvilágának köszönhetően szinte azonnal fel is címkézték: ő lett „a magyar Tim Burton”. Ez a minősítés később ugyan kelepcének bizonyulhat, azonban most még teljesen egyértelmű, hogy a kategorizálás nem csak a stílusra, hanem a minőségre is utal (nyomatékosítja mindezt a Lakatos által elnyert díjak sora).

Hogy Dobozváros című regénye révén átsorolódik-e máshová, még kérdés, az viszont már biztos, hogy a siker prózai munkájának megjelenése után sem maradt el – mesekönyve elnyerte az Év Gyermekkönyve díjat, de talán ennél is fontosabb, hogy a neten a kulcsszavak beírása után csupa áradozó recenzióba és lelkesedéstől fűtött kommentbe botlunk. Nem csoda: izgalmas történet, vég nélküli ötletsziporkák, a popkultúra nyelvezetével, eszköztárával újratálalt toposzok – mi kellene más?

Hacsak az nem, hogy legyen kiért-miért izgulnunk, és eldönthessük, milyen tanulságot szűrünk le a meséből – már, ha egyáltalán. Bár meglehet, a sztrádán a forgalommal szembemenők véleményei csupán elsikkadnak valahol, de úgy tűnik, a lendületes történet és a számolatlanul záporozó ötletek sodrásában eleddig senki sem kezelte zavaró tényezőként az újabb és újabb mellékszereplők kidolgozatlanságát, ami pedig szinte tét és súly nélkülivé teszi a regény nem egy epizódját, fölösleges és kezelhetetlen szálakat szőve a mesébe.

Szintúgy nem zavartak senkit a regényben axiómaként elszórt minősítő mondatok, melyek leginkább annak tükrében tekinthetők furcsának, hogy a szerző egy interjúban úgy nyilatkozott a könyvével kapcsolatban: távol áll tőle bárminemű didaktika, nem szereti a szájbarágós, tanítós gyerekkönyveket, ő maga sem akar üzengetni. Márpedig a történetben a – kvázi szócsőként használt – két kulcsfigura, Székláb és Zalán megállapításai, gondolatai közt időnként előbukkannak olyan sztereotípiák, melyek egy bizonyos értékrend kizárólagos helyességét deklarálják. Talán ebből következik az, hogy a Dobozvárost le kell győzni.

Ezektől, a szinte felbukkanásuk után már el is felejthető karakterek vázlatosságától és az alkotói szándék ellenére jelenlévő szentenciáktól csúsznak fals felhangok az amúgy gyönyörű polifonikus csodákat zengő kórusba, mely a fenyegetett világot, annak létrehozóját, s az általa alkotott teremtményeket ártatlan áldozatként próbálja megénekelni. Hiszen a kreátor maga is azt szeretné, mint legyőzendő ellenfele: hogy minden olyan legyen, amilyennek ő szeretné látni.

De Lakatos van annyira kreatív, hogy a komplex történet kifuttatásánál megtalálja az arany középutat. Mert a cselekmény gyakorta eldurvul ugyan, a fináléban s a lecsengésnél nem csalódunk: nemhogy nem pusztul el a világ, de sok minden a helyére kerül benne, s a vagy-vagy játékból törvényszerűen következő kikényszerített döntés helyett filozofikus vonulatok mentén kerül pont (pont, pont) a kalandos, ötletekkel teli, szinte minden igényt kielégítő mese végére.

#  SzJ, 2013-12-01