A Bécsiek ezúttal az egyik legidősebb aktív karmester, a 88 éves Herbert Blomstedt vezetésével jöttek, játszottak – és győztek.  #  Sipi, 2015-10-28

2015. október 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bécsi Filharmonikus Zenekar
Vez.: Herbert Blomstedt

BEETHOVEN: VIII. (F-dúr) szimfónia, op. 93
VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92

*

Létrejötte óta a Műpa nagyon sok világhírű előadóval örvendeztette meg a közönséget, de még ezek közül is eseményszámba megy, ha a Bécsi Filharmonikusok adnak koncertet nálunk. Ez szerencsére mostanában egyre gyakrabban megtörténik. Hétfőn este az egyik legidősebb aktív karmester, a 88 éves Herbert Blomstedt vezetésével jöttek, játszottak – és ismét győztek, de erről később. A koncert programját konzervatívabban aligha lehetett volna összeállítani, és mindössze két mű szerepelt rajta: Beethoven VIII. és VII. szimfóniája. Bécsi Filharmonikusok ide, Blomstedt oda, azért két ilyen unalomig ismert mű előadására én általában úgy ülök be, hogy na, vajon tudnak-e a neves előadók valami újat mondani róluk, vagy pedig egy kiváló, de mégiscsak rutinelőadás részese leszek. A Műpa hangversenyterme mindenesetre zsúfolásig megtelt, a pódiumon romantikusan felduzzasztott vonóslétszámmal megjelenő zenekarral, amihez az üstdobok mellett minden fafúvóból a szokásos kettő-kettő párosult, valamint két trombita, de négy kürt.

A derűsebb VIII. szimfónia első tételénél még kissé fanyalogtam: sehol egy igazán meglepő újszerű gesztus, a művet más fénnyel megvilágító felfogás. Persze, a zenekar páratlanul telt, bársonyos hangzása miatt mindenképp érdemes volt eljönni. Blomstedt kedves, energikus öregúrként vezényel, előtte a becsukott kotta, de hát nem igazán akart meglepetést okozni. Aztán ahogy telt az idő, valamilyen különös oknál fogva sikerült megváltoztatnia a hozzáállásomat: lehet, hogy nem szándékozik újraértelmezni a darabot, de zenélni akar. És ez hirtelen valahogy tökéletesen elegendő lett. A gondolatok természetes egyértelműséggel kapcsolódtak egymásba, a zenei folyamat lágyan, de határozottan rajzolódott ki. Egész egyszerűen jól esett hallani. Az ember már minden hangját kívülről ismeri, és mégis kíváncsi rá, vajon hogyan végződik a tétel, miközben a zenekar hangzását sem lehet megunni. Igaz ugyan, hogy Blomstedt kissé lekerekítette a zárlatokat is, amit én különösen Beethovennél nem kimondottan kedvelek, és a mű ebben a felfogásban kissé komolyabbnak tűnt, mint egy kiélezettebb, markánsabb előadásban, de a karmester egy estére mégis meg tudott győzni a maga igazáról.

A zenekar páratlan hangzásáról szinte már mindent elmondtak, kár is szaporítani a szót. Ezen a színvonalon már csak ízlésekről érdemes beszélni és én a magam részéről ugyan jobban kedvelem az áttetszőbb hangzásvilágot, itt a mű különleges hangszereléséről talán kevesebbet tudtunk meg, mint például egy historikus zenekar előadásában, de a telt szimfonikus hangzást aligha tudja zenekar ennél jobban bemutatni és átélhetővé tenni.

A szünet után következett a súlyosabb VII. szimfónia, ami talán jobban is illett Blomstedt egyéniségéhez. Itt már tényleg egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy valami újat szeretnék hallani. A zenei folyamat egyértelműsége, a második tétel mély drámája hihetetlenül meggyőző volt. És még az egyediségről sem kellett lemondani, amikor például a scherzo triójának második elhangzása végén különösen lelassított, szinte élveteg színkezeléssel bemutatott átmenetet hallottunk. Az utolsó tétel robbanása és sodrása pedig megkoronázta az estét.

Egyes zenekarok esetén felmerül bennem, hogy a Műpa akusztikája talán „száraz”, mert a mélyvonók mintha nem érvényesülnének igazán. Hát kiderült, hogy nem így van. A Bécsi Filharmonikusok hat bőgője és a csellók olyan tömör, átütő mélyszólamot produkáltak, ami minden kétséget eloszlatott. Igenis lehet itt orgonaszerű zengést megszólaltatni, csak hát megfelelő zenekar kell hozzá. A VII. szimfónia utolsó tételének végén például egészen döbbenetes erővel támasztották alá a szólamok kavargását, még sosem hallottam ezt így. És az is kiderült, hogy mahleri zenekar nélkül is lehet a teremben átütő hangerőt produkálni úgy, hogy az emellett nemes és pontos marad.

Ráadásként pedig az Egmont-nyitány hangzott el – mit elhangzott; elsöprő erővel mindent vitt. Mivel ez az 56-os forradalom egyik jelképes zenéje is, a műválasztás mindenképp nemes gesztus volt. Jöjjenek legközelebb a Bécsiek bármilyen műsorral is, koncertjüket nem lehet kihagyni.

#  Sipi, 2015-10-28