Idestova 50 éves a mérföldkőnek számító Solti-féle Ring, s a felvétel CD-n megjelent kiadásai kapcsán nem csak a projekt művészi, hanem technikai érdekességeit is érdemes megvizsgálni. # Sipi, 2015-07-20
A Solti György (vagy, ahogy a világ ismeri, Sir Georg Solti) vezényletével 1958 és 1965 között készült Ring-felvétel ma már legendás. Habár Wagner monumentális operatetralógiájának színpadra állítási vagy stúdió-felvételi költségei olyan nagyok, hogy az általános vélekedés szerint soha sehol nem lehet ezt nyereségesen megtenni, ez alól a Decca lemezkiadó produkciója határozott kivétel. Elkészülte óta az anyag rengeteg kiadásban és formátumban jelent meg, ma ezt tartják a valaha volt legkelendőbb operafelvételnek. Norman Lebrecht szerint 2007-re 18 millió példányban kelt el világszerte. A Decca is folyamatosan megpróbálja újabbnál újabb, exkluzívabbnál exkluzívabb kiadásban eladni a lemezvásárlóknak. Ebben a cikkben annak próbálok meg utánajárni, hogy technikailag milyen érdekességeket tartalmaznak ennek az idestova 50 éves felvételnek a CD-n megjelent kiadásai.
Aki netalán nem tudná, miről is szól A Nibelung gyűrűje (németül: Der Ring des Nibelungen), könnyen pótolhatja ezt a hiányosságot például a Wikipédia oldalán. Solti felvételéről is tud szinte minden operakedvelő, de azért érdemes dióhéjban átismételni, miről is van szó.
John Culshaw (1924–1980) angol komolyzenei producer 1946-ban csatlakozott a Decca lemezcéghez. Akkor még persze nem producer volt, eleinte lemezek fülszövegeit írta. Egy év múlva már lehetőséget kapott lemezkészítésre is: olyan művészekkel dolgozott, mint Kathleen Ferrier, Clifford Curzon és 1948-tól Solti György. 1950-ben a hosszanjátszó hanglemez megjelenése után szinte azonnal ezzel az új, ígéretesebb médiummal kezdett dolgozni. 1951-ben a Decca egyik rangidős hangmérnökével, Kenneth Wilkinsonnal Bayreuthba küldték, hogy az ünnepi játékokon rögzítsék Wagner Parsifal című operáját. Culshaw egyik nagy szenvedélye volt Wagner, és bár nem szerette az élő operafelvételeket, rábeszélte a Decca és az ünnepi játékok vezetőségét: tegyék lehetővé, hogy a Parsifal mellett rögzítsék a teljes, Joseph Keilberth vezényelte Ring ciklust is. Ezt a felvételt azonban nem jelentették meg, állítólag a konkurens lemeztársaság, az EMI híres producere, Walter Legge politikai-jogi ellenmanőverei miatt. A Parsifal viszont 1952-ben boltokba került és nagy sikert aratott. (Az akkor „elsüllyesztett” Ringre végül 50 évet kellett várni: ma már elérhető a Testament kiadó gondozásában. Ez a mű első teljes sztereó felvétele.)
A Decca csapata 1953-ban visszatért Bayreuthba, hogy felvegyék a Lohengrin előadását. Ezt is kedvezően fogadta a piac, azonban Culshaw nem volt megelégedve: „a szereposztás csak átlagos volt és túl kevés előadáshoz fértünk hozzá, hogy bármi értékeset csinálhassunk. Akkoriban még mindig úgy gondolták, hogy ez az egyetlen gazdaságos módja Wagner lemezre vételének, hiszen a fő műveinek stúdióban való rögzítése olyan költségeket jelentett, ami a lehetséges eladásokból nem tűnt kifizetődőnek. A Lohengrin után viszont nagyon reméltem, hogy soha nem kell visszamennem Bayreuthba, legalábbis lemezkészítési célzattal.”
Elhatározta tehát, hogy inkább a stúdióban próbál operafelvételeket csinálni. Egy kisebb, két éves kiruccanás után (1953 és 1955 között a Capitolnál dolgozott) Culshaw visszatért a Deccához, ahol az akkor még rendkívül újnak számító sztereó technikával kezdett foglalkozni, különös tekintettel a sztereó operafelvételekre. Egy éven belül már ő vezette a komolyzenei részleget, ezzel a klasszikus zenei lemezipar egyik legbefolyásosabb embere lett. Ebben a pozícióban elsőként az volt a terve, hogy rögzít egy Walkürt Kirsten Flagstaddal a főszerepben. De Flagstad ekkoriban már a 60-on is túl járt és nem akart beleegyezni a teljes opera felvételébe. Később aztán mégiscsak belement, és 1957-ben elkészült az opera néhány részlete: Hans Knappertsbusch vezényelte az 1. felvonást, amiben Flagstad énekelte Sieglindét. Elkészült a második felvonás egy részlete is valamint a teljes harmadik felvonás, mégpedig Solti vezényletével és Flagstaddal Brünnhilde szerepében.
Ezek után 1958-ra a Decca bele mert vágni egy teljes Ring-felvételbe.
John Culshaw a Gramophone magazinban 1966 szeptemberében megjelent interjúban így nyilatkozik a kezdetekről:
„Ha 1946-ban, amikor csatlakoztam a Decca lemeztársasághoz, valaki megkérdezett volna, sejtem-e hogy egy nap részt veszek az első teljes Ring felvételén, a válaszom egyértelműen nem lett volna. Akkoriban, a 78-as fordulatú gramofonlemezek korában egy teljes Ring elképzelhetetlen volt, de így maradt majdnem mindenki számára még a sztereofónia és az LP megjelenésével is, a Deccát kivéve. Nagyon sok ember munkája kellett hozzá, hogy ez mégis létrejöhessen, de az egész el sem kezdődhetett volna, ha a cég elnökének, Sir Edward Lewisnak és a komolyzenei műsorokért felelős igazgatónak, Maurice Rosengartennek nincs meg a bátorsága és képzelőereje hozzá, hogy vállalják a rizikót és a hatalmas pénzügyi kockázatot.
1958-ban A Rajna kincse felvételeinek elkezdését megelőző este Solti Györggyel vacsoráztam a bécsi Hotel Imperialban. Amikor a vacsora végeztével elindultunk volna, belefutottunk egy kiváló kollégámba, aki a konkurenciánál dolgozott. Megkérdezte, hogy mit akarunk felvenni. Elmondtuk neki, hiszen ezt Bécsben egyébként is aligha lehetett titokban tartani. »Nagyon érdekes. Remek. De persze egyetlen példányt sem fogtok belőle eladni...« Ezzel a véleményével nem volt egyedül, de tévedett.”
Valerie Solti később azt nyilatkozta, hogy Walter Legge volt az a kolléga. Ha ez igaz, akkor Leggéből inkább az irigység beszélt, hiszen korábban éppen ő akadályozta a Keilberth-féle Ring piacra dobását.
A projekt nyilvánvaló karmesterjelöltje előbb a 68 éves Hans Knappertsbusch volt, mint az egyik legnagyobb korabeli bayreuthi Wagner-karmester. Culshaw azonban hamar meggyőződött róla, hogy a projektnek inkább egy fiatal erőre van szüksége, így esett a választás az akkor 45 éves Solti Györgyre. Bár Knappertsbusch sem volt még épp erőtlen, hiszen egészen 1962-ig négy és fél órás Parsifalokat vezényelt Bayreuthban, de Culshaw kétségei főként a karmester stúdiómunkával kapcsolatos alkalmassága körül merültek fel. Nem hitte ugyanis, hogy képes lesz a stúdiómunka által megkövetelt folyamatos újrajátszások és részletekben való felvételek elvégzésére. Ezt a karmester próbák iránti közismert utálata is megerősítette, valamint egy mára már híressé vált eset, amikor egy részfelvétel (angolul take) után Culshaw be akarta hívni a lehallgatószobába, hogy meghallgassák az eredményt, mire Knappertsbusch így reagált: „Minek hallgassam meg újra? Épp most hallottam!”
Solti viszont remek alanynak bizonyult a stúdiómunkához is, a zenekar pedig nem lehetett más, mint a Bécsi Filharmonikusok. A teljes tetralógiát 15-16 perces részletekben vették fel, amiket aztán a szerkesztés során vágtak egybe. A szerepeket a korszak legnagyobb Wagner-énekesei énekelték (Kirsten Flagstad életének egyik utolsó felvétele is ez lett, az általa színpadon soha nem játszott szerepet: Frickát énekelte). A projekt 1958. szeptember 24-én kezdődött, A Rajna kincse felvételével, amit október 5-ére már be is fejeztek. A kész lemez 1959-ben jelent meg. (Egyébként érdemes megjegyezni, hogy Solti ekkor természetesen már igen tapasztalt operakarmester volt, mégis ez az ő első teljes stúdió-operafelvétele. Nem csekély teljesítmény rögtön egy olyan felvétellel előállni, ami aztán még 50 év múlva is mércének számít!)
Az album óriási siker lett, egyes felmérések szerint az eladások még Elvis Presley akkori lemezeit is túlszárnyalták. Culshaw eltökélt szándéka volt, hogy a hallgató számára olyan atmoszférát teremtsen, ami sokkal aktívabbá teszi a produkciót, mint amit a korabeli operák élő- vagy stúdió-felvételein tapasztalhatott. Ennek érdekében speciális effektusokat (például valódi mennydörgés hangját), sztereofónikus hatásokat alkalmazott, amelyek akkoriban rendkívül újszerűnek számítottak. Ezeket azóta szeretik kritizálni, én azonban teljes mértékben Culshaw elgondolása mellett állok, már csak azért is, mert nagyon sok esetben pusztán azt tette, amit a partitúra egyébként is megkövetel (és amiket színházi előadásokban gyakran szeretnek kispórolni). Ilyen például az, hogy Wagner egy jelenetben 18 kovácsüllőt alkalmaz egy földalatti jelenetnél. Ezt színházban sosem szokták komolyan venni, vagy ha igen, akkor is lecsökkentik a mennyiséget, de nem így Solti felvételén, ahol valóban ennyi üllőn kopácsolnak.
A felvételek nem csak azért kezdődtek A Rajna kincsével, mert Flagstad elvállalta Fricka szerepét, hanem azért is, mert Birgit Nilssont, aki az egyértelmű választás volt Brünnhilde szerepére, akkor még az EMI-hoz kötötte szerződés (a Siegfried készítésére már átigazolt a Deccához). Culshaw egyébként Flagstadot szerette volna Frickaként a Walkürbe is, de sajnos az énekesnő betegsége majd halála ezt már megakadályozta.
A producer a következőt meséli a munkálatokról: „A csapat technikai vezetője Gordon Parry volt, akinek energiája, inspirációja és a benne lévő zenei-technikai tudás páratlan elegye nélkül az elkészült Ring csak árnyéka lenne annak, ami. 1958-ban ő győzött meg arról, hogy vessük fel A Rajna kincse ötletét az igazgatóknak. Ő volt, aki kitalálta a rengeteg technikai újdonságot és az ő ötlete volt, hogy Az istenek alkonya készítésének történetéről készüljön film. Ebből végül Humphrey Burton BBC-s dokumentumfilmje, a The Golden Ring lett. Ő és a kollégája, Jimmy Brown voltak a szakértői a speciális wagneri kívánalmaknak A Rajna kincsében használt kovácsüllőktől kezdve a tenor énekhang baritonná válásáig Az istenek alkonya első felvonásának a végén. [Parry volt az is, aki meggyőzte Culshaw-t arról, hogy Dietrich Fischer-Dieskaut szerződtessék Günthernek. – A szerző]
Amikor valakiből producer lesz, hamar rájön, hogy csak annyira lehet jó, amennyire a hangmérnökök lehetővé teszik neki. Az ő közreműködésük és szakértelmük nélkül nem sokat tehet egy producer. Aztán persze ott volt még briliáns vágónk, Jack Law, aki időről időre megmutatta, hogy még a lehetetlen is lehetséges, ha eléggé akarod és elég jó a füled hozzá. Mögöttük pedig ott volt a többi technikus, akik azon voltak, hogy minden a lehető legjobb legyen. A kormányrúdnál pedig ott volt Solti, akinek energiája, odaadása, zeneisége és drámai érzéke folyamatosan fenntartotta az intenzitást. Természetesen voltak nézeteltéréseink, és úgy tűnik, sok ember, aki látta a Golden Ringet, azt kérdi: hogy a fenébe mer egy producer vitatkozni egy kiváló karmesterrel? [A dokumentumfilmben van egy jelenet, amikor Culshaw és Solti a karmesteri dobogón ülnek és a producer azt mondja a karmesternek, hogy egy adott részt szerinte más tempóban kellene vezényelni. – A szerző.] Csakhogy pont ez az, amiért a producert fizetik. Meg persze azért, hogy létrehozzon egy olyan légkört, amiben minden művész a lehető legjobbat tudja nyújtani. Ez a párbeszéd pedig azért vált lehetségessé, mert Solti nem arrogáns és nem hiú, és mert teljes lélekkel a zene elkötelezettje. Ezért pedig hajlandó figyelembe venni a mi oldalunkról érkező kritikát és megjegyzéseket. És persze mi is figyelmesen meghallgatjuk, amikor ő talál valami rosszat abban a hangzásban, amit mi csinálunk. Nem tudtuk volna elkezdeni a Ring felvételét anélkül, hogy elfogadjuk azt az egyszerű tényt, hogy a zene sokkal nagyobb, mint bármelyikünk, aki ebben a folyamatban részt vesz, függetlenül attól, hogy hol van a csapatban.
Persze nem voltunk hiányában nagy személyiségeknek. Igazi profikat sikerült szerződtetni, és mint mindig, most is élmény volt velük dolgozni. Birgit Nilsson, Hans Hotter, Windgassen, Kirsten Flagstad, Set Svanholm, Gustav Neidlinger, Gottlob Frick… csak néhány azok közül, akik Solti mellett az összetevői annak, hogy a Decca Ringje az lett, ami. És soha semmilyen nagyképűséget nem tapasztaltam. Emlékszem, hogy például Hans Hotter mindannyiunkkal aggodalmasan beszélt arról, miképp lehetne legjobban használni a hangját a Walkür második felvonásának végén lévő jelenetben, a »Geh’ hin, Knecht! Kniee vor Fricka!« résznél. Ezt már vagy százszor énekelte színpadon, de még mindig képes volt arra, hogy újragondolja és újrainterpretálja a szerepet. Vagyis nem Hotterről, hanem Wotanról gondolkodott.
Persze sokat vicceltünk, de ez kell is a feszültség oldásához. Akik látták a dokumentumfilmet, tudják, hogy az áldozati jelenetben egy élő lovat vittünk fel a színpadra, hogy meglepetést okozzunk Birgit Nilssonnak. Ezt nem a tv-felvétel miatt találtuk ki, már sokkal korábban elterveztük, mint ahogy a tévések megérkeztek volna. Tradícióvá vált, hogy minden egyes operafelvételnél valamivel meglepjük Birgit Nilssont.
Amikor végre befejeztük a Siegfriedet, a Stuttgartban élő Gustav Neidlingernek a következő üzenetet küldtük: »Azonnal jöjjön vissza, hogy újra felvehessük a részét, mert a stúdió macskája megette a szalagot.« Sajnos Gustav túl komolyan vette a dolgot és másnap reggel hétkor felhívott azzal, hogy már jön is a következő repülővel. Aztán ott volt még a teljesen véletlenül viccesre sikerült jelenet, amikor Kurt Böhmöt egy kicsi és visszhangos szobába küldtük és mondtuk neki, hogy bömböljön úgy, mint Fafner a Siegfriedben, hogy letesztelhessük, milyen a hangja. Ezután viszont teljesen elfelejtkeztünk róla és körülbelül egy negyedóra múlva talált rá a Sofiensaal meghökkent portása, ahogy még mindig próbálgatja a bömbölést.”
A Waltraute szerepét éneklő Brigitte Fassbaender is elárult később egy kulisszatitkot: „Hogy megfelelő visszhangot csináljanak Wotan érkezéséhez a Walkür 3. felvonásában, kinyitották az összes ajtót és Hans Hotternek a férfivécéből kellett énekelnie. Hotter persze nevetett, nagyon humorosnak tartotta az egészet!”
A zenekari hangzással kapcsolatban is voltak apróbb tennivalók. A felvételi csapat például nem volt megelégedve a Bécsi Filharmonikusok üstdobjával, úgyhogy rendeltek Londonból egy készletet, kifejezetten a Ringhez. Emellett beszereztek egy akkora nagydobot, amekkorát még a zenészek sem láttak korábban. A zenekart Az istenek alkonyában tizenkét mikrofon rögzítette, ezeket Gordon Parry kezelte, mellette pedig James Brownhoz tartozott a három színpadi mikrofon, a bálteremben lévő három külső mikrofon (a színpadon kívüli effektusokhoz) és a folyosókon lévő kürtökhöz tartozó két mikrofon.
A hangzásról Walter Weller, az elsőhegedűs is mesélt: „A felvételek során szokatlan pozíciókat kellett felvennünk azért, hogy jobb legyen az egyensúly a vonósok és a rezek között. Néha a hegedűsök és a brácsások is lépcsőn álltak. Nagyon vicces volt. Én is vezettem a zenekart, amikor Willy Boskovsky turnén volt a Johann Strauss Zenekarral. Solti nagyon pontos, nagyon izgatott volt, száz százalékon dolgozott. Ez a nyugtalanság és a játékosok tipikus bécsi, nyugodt mentalitása nagyon jó keveréknek bizonyult. Solti nem nagyon különbözött attól, ahogyan általában dolgozik, a tempói sem voltak szokatlanok. Több rezet és nagyobb precizitást kért, mint más karmesterek. De a fantasztikus hangzás a miénk volt.”
Bár tény, hogy Solti György nevét ez a Ring tette világszerte igazán ismertté, az nem igaz, hogy csakis Culshaw-nak köszönhető a Ring sikere. Solti már a felvétel idején is foglalkoztatott karmesternek számított. A producer nyilván nem választott volna egy teljesen ismeretlen embert, sőt Soltit már akkor az egyik legnagyobb Wagner-karmesternek tartotta. Később Gordon Parry ezt nyilatkozta: „Sokan azt mondják: »Hát persze, John Culshaw tette Soltit azzá, ami.« Ez nem igaz. Ő csak megadta neki a lehetőséget, hogy megmutassa, mit tud.” Nos, Solti A Rajna kincse után az 1963-as Siegfriedben (felvétel 1962. május 8. és november 5. között), az 1965-ös Istenek alkonyában (felvétel 1964. május 20. és november 24. között) és az 1966-os Walkürben (felvétel 1965. október 29. és november 19. között) mutathatta meg, mit tud.
Az operák természetesen LP-ken jelentek meg. Ez lett a Ring első teljes stúdiófelvétele. Első teljes sztereó felvételének is tartják tévesen, mert ebben megelőzte Joseph Keilberth már említett 1955-ös élő bayreuthi előadásának felvétele. A különböző LP-kiadások is megérnének egy külön esszét, de mi most ugorjunk gyorsan 1984-be (azt azért érdemes megjegyezni, hogy a legkorábbi, 1959-es Rajna kincse-kiadásnál sokkal jobbnak tartják a 10 évvel később kiadott LP-ket, ami nem is csoda, hiszen közben a lemezkészítési technika is fejlődött). A CD megjelenése után két évvel mi más is lehetne az első teljes opera-újrakiadás az új optikai lemezen, mint a Solti-Ring? (A Decca 1983-ban igazából a Solti vezényelte bayreuthi Ringet akarta volna CD-re venni, de ez jogi okokból nem volt lehetséges, ezért döntöttek a régi felvétel újrakiadása mellett.)
Mivel akkoriban az analóg–digitális átírásban még sokkal kevesebb jártasságuk volt a hangmérnököknek, a technika pedig nem tett lehetővé nagy felbontású digitalizálást, az eredményt ma már nem tartják igazán kielégítőnek. Az átírás során egy korai konvertert és 48 kHz/16 bites felbontást használtak zajcsökkentés nélkül. Ez utóbbi még nem is lenne feltétlenül baj, azonban a technika fejlődésével azóta megjelentek a nagy felbontású átírások és bár a CD formátuma ugyanaz maradt, az eredeti mesterszalagok digitalizálásakor egy korszerű, 96 kHz/24 bites A/D átalakító határozott előnyt jelent. Már csak abban is, hogy nem kell olyan durva aluláteresztő szűrőt használni a láncban, mint 48 kHz-es mintavételezés esetén. Ilyenkor csak a mastering végén konvertálják a CD formátumára az anyagot. Talán a kisebb felbontás is lehet az oka, hogy ezt a korai kiadást kissé élesebb hangúnak és hosszú (például egy felvonásnyi) távon fárasztónak tartják. A szalagzajról csak egy megjegyzés: a Decca a Ring idején még a Dolby A zajcsökkentő rendszert sem használta – nem is tehette: azt ugyanis csak 1966-ban, Mahler II. szimfóniájának felvételekor használták először. (A Dolby A egy kifejezetten a stúdiók számára készült szalagzaj-csökkentő rendszer, ami felvételkor módosítja, lejátszáskor pedig helyreállítja az eredeti programot. Vagyis ha egy felvételt ezzel készítettek, akkor onnantól kezdve a lejátszáshoz is mindig szükség lesz rá. Például akkor, amikor a mesterszalagból hanglemezt vagy CD-t gyártanak.) A szalagzaj egyébiránt a két utoljára rögzített opera (Az Istenek alkonya – 1964; Walkür – 1965) esetén némileg kisebb, ez pedig annak is köszönhető, hogy a felvételek helyszínén, a bécsi Sofiensaalban 1964-ben helyeztek üzembe egy új, kisebb zajú keverőt.
(Fontos megjegyezni, hogy miután nekem csak egy CD-kiadás, a 2013-as 36 CD-s Solti–Wagner album van a birtokomban, közvetlen összehasonlítás híján kénytelen vagyok az internetes forrásokra támaszkodni, amelyekből mégiscsak kiolvasható egyfajta általános irány, és melyek között olyan megbízható anyagok is akadnak, mint például a New York-i Wagner Társaság összehasonlító elemzése.)
1997-ben a Decca elhatározta, hogy egy új átírásban jelenteti meg a felvételeket, egyúttal korrigálva a korábbi vélt vagy valós hibáit (például a szalagzajt). A kényes munkára James Lockot alkalmazták, akiről tudni kell, hogy ekkoriban már a cég egyik veterán hangmérnöke volt, aki jól ismerte a Decca-hangzást, és aki egyébként fiatal asszisztensként maga is közreműködött Culshaw mellett a Ring felvételén.
Lock a CEDAR DH-2 (Computer Enhanced Digital Audio Restoration System) nevű számítógépes rendszert alkalmazta a restaurációhoz. Nyersanyagként szerencsére nem az 1984-es, 48/16-os digitális forrást használta, hanem újra digitalizálta az eredeti mesterszalagokat, 48 kHz/24 bites felbontással. A CEDAR DH-2 a Dolby rendszerrel ellentétben utólagos zajcsökkentést tesz lehetővé. Nagyon fontos jellemzője azonban, hogy a túlzott alkalmazása rendkívül káros mellékhatásokkal jár a hangzásra nézve. Jellemző volt a CEDAR korai verzióira, hogy a sistergéssel együtt a felhangokat is eltávolította, így a felvételek atmoszférája is odalett, ráadásul még a hangszerek és az énekesek hangszíne is megváltozhatott, bántóan steril végeredményt adva. Ezt még a rendszer fejlesztői is jól tudták, ezért ironikus módon még ők is azt írták a használati útmutatóban, hogy csak mértékkel ajánlják a használatát.
Hogy megfeleljen a Decca kérésének és eltávolítson annyi szalagzajt, amennyit csak lehet, Lock megpróbált egyensúlyt találni a sistergés csökkentése és a hangzás túlzott eltompítása között. Az adott műsorrésznek megfelelően folyamatosan változtatta a zajcsökkentés mértékét és megpróbálta minimális szinten tartani a CEDAR jól ismert mellékhatásait. Ennek köszönhetően az 1997-es átírás sokkal jobban sikerült, mint 1984-es elődje. Ez a verzió gazdagabb, bársonyosabb hangzású és nem fárasztó hallgatni, közelebb van a régi LP-khez (kivéve persze a legmagasabb felhangokat). A Rajna kincsét pedig immár elosztották két CD-re, az 1984-es három helyett. Több helyen olvasható egyébként, hogy az 1997-es átírásban ezzel az operával valami baj van, mert az egész egy fél hanggal magasabb lett a kelleténél (a másik háromnál viszont már nem emlegetnek ilyet). Ezt a problémát azonban sem a Wagner Társaság összehasonlítása, sem pedig a Musicweb vizsgálata nem támasztja alá. (A Musicwebnél az eredeti LP-vel hasonlították össze az átírást, de nem hallottak különbséget.) Már csak azért sem valószínű, hogy James Lock nem figyelt volna oda a szalagok megfelelő sebességű lejátszására, mert egy interjúban még 1996-ban elmondta, hogy mennyire alapos munkára van szükség ahhoz, hogy olyan pontosan beállítsák az eredeti mesterszalagokat az analóg gépeken, amennyire csak lehetséges, mégpedig a frekvencia-visszaadás és a szalagsebesség tekintetében is.
Morten Winding, aki a Decca producere volt 1974 és 1997 között, a következőt nyilatkozta a Ringről: „Forradalmi volt a maga korában – a hangok teljesen új spektruma és kiterjedése színpadi és színpadon kívüli nézőpontból is. Culshaw és Parry ötlete volt – nagyszerű képzelőerejük így reagált a darab drámájára. Hogy bonyolult hangeffektusok? Szerintem teljesen rendben vannak, én is pont ezt csináltam volna, ha én lettem volna a producer. Amikor a CD-remasteringet csináltuk, úgy gondoltuk, csak néhány apróbb simításra van szükség. Megtiszteltetésnek tartottuk, hogy dolgozhatunk ezzel a fontos felvétellel. Többnyire nem is voltak problémák, eltekintve a szétvált vágási pontoktól. Az istenek alkonyában viszont volt egy kis gond, mert kiderült, hogy a mesterszalag megsérült és ezért azt a részt a négysávos szalagról vettük át. Több hangja volt az egyhüvelykes négysávosnak, mint a félhüvelykes kétsávosnak. Elkértem Culshaw Istenek alkonya-partitúráját Gordon Parrytől, hogy ellenőrizzem a vágási sorrendet.” Winding tehát közreműködött a CD-remasteringben, de hogy melyikben, az az interjúból nem derült ki, viszont mivel ez az interjú 2009-ben készült, az 1997-es munkálatról lehetett szó.
Bár a digitális technika is hatalmasat fejlődött 1984 és 1997 között, mégiscsak elismerhetjük, hogy James Lock nagyon jó munkát végzett. Sajnálatos, hogy ezt az új kiadást Solti György már nem érhette meg.
Eléggé meglepő ezután, hogy ennek a verziónak két későbbi Decca kiadása többféle módon lett rossz. A Decca Legends sorozata 1999-ben indult, ebben a cég újra kiadta néhány korábbi, legendásnak ítélt felvételét, immár 96 kHz/24 bites átírásban CD-n. Később – ahogy a Decca is a Universal cégcsoport része lett – ez lecserélődött a Deutsche Grammophon által indított Originals sorozatra, de a remastering felbontás megmaradt. Nos, a 2008-as Originals Rajna kincse kiadás borítója (a bal alsó sarokban) mégis hibásan állítja, hogy „96 kHz – 24 bit remastering”. Hogy ez szándékos félrevezetés vagy pedig gondatlanság, nem tudni, mindenesetre megtévesztő. Később a Decca maga is elismerte, hogy semmilyen 96/24-es remaster nem készült soha egyetlen Solti vezényelte Ring-operáról sem. Ez egyszerűen az 1997-es verzió, csak épp rosszabb végeredménnyel. Bár a sorozat más lemezei egészen kiválóak, ez az egyik legrosszabb Rajna kincse: megmagyarázhatatlan módon fakó és élettelen.
Aztán 2009-ben jött egy Decca Heritage Masters nevű olcsó kiadás, librettó és fülszöveg nélkül. Nincs odaírva, hogy milyen remastering, de – bár nem éri el az 1997-es kiadás szintjét – sokkal jobb, mint az Originals.
2012-ben volt Solti György születésének 100. évfordulója. A Decca nem mehetett el szó nélkül emellett. Nem is ment: az évfordulón, október 21-én jelent meg egy vadonatúj, egyedileg számozott Deluxe Limited Edition kiadás a Ringből. Ez a kiadás valóban ünnepire sikerült, az ünnep pedig csak még fényesebbé vált, amikor a BBC Music Magazine 2012 januárjában megkérte a kritikusait, szavazzanak a XX. század legnagyszerűbb komolyzenei felvételeire. Egy ilyen szavazást egyébként már az angol Gramophone magazin is csinált az olvasói között, még 1999-ben. Nos, mindkét szavazás első helyezettje Solti Ringje lett. Az új kiadás hét és fél kilós dobozának tartalmán még a legfinnyásabb lemezgyűjtő sem találhatott kivetnivalót. A Ring 14 CD-je mellett benne volt egy könyv Deryck Cooke bevezető ismertetőjével 2 CD társaságában (zenei példákkal bemutatva a vezérmotívumokat is), egy DVD Humphrey Burton filmjével Az istenek alkonya felvételéről, egy plusz CD Wagner-nyitányokkal, természetesen a Bécsi Filharmonikusok és Solti prezentációjában. Aztán itt volt John Culshaw akkor már régóta nem kapható, a felvételekről szóló könyvének, a Ring Resoundingnak kifejezetten az album számára készített új kiadása, egy Blu-ray lemez, amin elfért a teljes Ring veszteségmentes, 48 kHz/24 bites formában, valamint egy album az eredeti partitúrából vett részletekkel, amelyeken látszódnak Solti saját kezű bejegyzései. És mindezt leöntötték egy kis cukormázzal: egy további album 5 kiváló minőségű fotóval és egy 40 oldalas ismertető a Decca hirdetéseivel és a korábban megjelent kritikákkal. (Az első példányt egyébként a karmester özvegye, Lady Valerie Solti kapta.) A „deluxe” kiadások módszere persze nem a digitális korszak szülötte: az elkészült Ring-operákat eredetileg egyenként adták ki, majd miután mind elkészült, 1968-ban megjelentették az egészet egyben is. Ezzel szintén a gyűjtőkre gondoltak: a 22 LP zöld–arany fadobozban jelent meg, ehhez készült eredetileg Deryck Cooke hangos ismertetése.
Látható, hogy a körítés valóban mesés, de vajon mi van a lemezeken? Nos, a Decca szerint egy vadonatúj átírás. Ez jól hangzik, azonban hamar kiderült, hogy ekkor már nem tértek vissza az eredeti analóg szalagokhoz, mégpedig a hivatalos kifogás szerint azért, mert azok állapota túlságosan megromlott. (Felmerül a kérdés, vajon miért nem romlott bő 30 év alatt akkorát az állapotuk – hiszen a 97-es átíráskor még jók voltak –, mint az utolsó 15 évben? Rejtély…) Tehát egy új 96/24-es átírás készítése helyett vették az 1997-es CEDAR-ral kezelt 48/24-es digitális forrást, amit aztán nem részletezett módon próbáltak feljavítani. A kiadás remastering-mérnöke Philip Siney lett, aki egyébként ott volt James Lock mellett, amikor az 1997-es átírást készítették (Lock 1997-ben hagyta ott a Deccát, és 2009-ben meghalt.) A Decca állítása szerint egyébként egy rossz vágást is kijavítottak: korábban a Rajna kincse 2. jelenetében Donner belépésénél kimaradt egy ütem, emellett pedig a stúdióbeli zajokat is lecsökkentették. Mindenesetre a Wagner Társaság véleménye szerint ez a kiadás jobb, mint bármelyik korábbi CD-változat, és a legjobb LP-kkel van egy szinten. A hangzása tiszta, dinamikus, és nincs hallható jele semmiféle kompressziónak vagy a hangosabb részek mesterséges limitálásának.
A Blu-ray lemez pedig egymaga tartalmazza a teljes Ringet, mégpedig nagyfelbontású, 48/24-es formátumban, vagyis a vásárló meghallgathatja az eredeti digitális mastert is. (Már ha van Blu-ray lejátszója.) Az általános vélemények szerint ez a verzió még nagyobb javulást ad, még az új CD-khez képest is. A színpadkép nagyon pontos, az énekesek és a hangszerek hangja plasztikus és térbeli, a felvételi helyszín akusztikája jól érzékelhető. Ehhez képest még az LP kiadások is jobban szenvednek a médium gyengeségeitől, különösen dinamikakompressziótól a belső barázdákban.
Azért nem árt kicsit elgondolkodni egy-két dolgon. 1984-ben, amikor a Ring első kiadása megjelent, a professzionális stúdiótechnikában 48 kHz/16 bit volt a szabványos felbontás (technikailag akkoriban nem is nagyon lehetett ennél jobbat elérni). Ezt 1993-ban váltotta fel a 48/20-as felbontás, majd 1996-ban a 48/24-es. Ez volt a stúdiószabvány 1997-ben, a Ring kiadásának előkészítésekor. Épp egy évvel később, 1998-ban vezették be a 96/24-es masteringet, ami a régi analóg felvételek átírásakor további javulást jelentett. Ezekből CD-k elsőként 1999-ben jelentek meg a Decca Legends és az RCA High Performance sorozatában. A 96 kHz-es mintavételezés lehetővé teszi a rögzített frekvenciatartomány megduplázását (a 48 kHz-hez képest), ami sokkal hűségesebb felhangrögzítést eredményezett és csökkentette a szűrők negatív hatásait. Ez még a hagyományos CD-k hangjára is jó hatással volt. Sajnos az 1997-es Ring épp az új technika bevezetése előtt egy évvel készült. A Decca láthatóan szégyelli bevallani a 2012-es Blu-ray lemezen használt mintavételezési frekvenciát, és a hirdetésekben csak annyi szerepel, hogy „a teljes Ring egy lemezen, veszteségmentes 24 bites fájlokban.” A Blu-ray lemezek műsorának előkészítése a müncheni msm stúdióban készült. A stúdió alapítója, Stefan Brock arra a kérdésre, hogy miért nem 96/24-es felbontásban került az anyag a lemezre, a következőt válaszolta: „Beszéltünk a Deccával a 96/24-es felbontásról, mert szerettük volna, ha ezzel a felirattal jelenik meg a lemez. Azt válaszolták, hogy az analóg szalagokról történő restauráció 48 kHz-en történt. Azt hiszem, a legjobb elérhető hangminőséget a Blu-ray adja.” (A Blu-ray műsorának frekvenciaanalízise azt mutatja, hogy a frekvenciasáv 20 kHz-nél erősen lecsökken, 22 kHz fölött pedig minden teljesen ki van szűrve.)
Most már csak az a kérdés, elhisszük-e a cég állítását, miszerint az eredeti mesterszalagok minőségromlása annyira nagy, hogy lehetetlennek tűnik jobb kiadást készíteni róluk. Itt persze nem csak egy szalagról van szó, hanem négy különböző opera felvételéről, 1958-ból, 1962-ből, 1964-ből és 1965-ből, a Decca operarepertoárjának ékköveiről. Még ha el is fogadjuk, hogy mind a négy, szerkesztett és kétcsatornásra kevert első generációs sztereó mesterszalagok romlása azonos mértékű, és párhuzamosan megtörtént, talán lehetőség lenne rá, hogy visszatérjenek az eredeti többsávos analóg mesterszalagokhoz (ahogy az RCA tette a Living Stereo SACD kiadások esetén). Emellett vannak tartalék szalagok is: biztonsági másolatok vagy egyéb belső másolatok, amelyeket szintén lehetne használni egy új átíráshoz. Amint láttuk, a Decca kiadott számos 96/24-es átírást, hasonlóan régi anyagokról, ezek között viszont sok még a Ringnél is jobban szól. Úgy látszik, ezek a szalagok valami csoda folytán elkerülték a minőségromlást…
40 évig tartott, míg a Solti-Ring visszahozta a felvételi és előállítási költségeket. Lehet, hogy a Decca aktuális vezetői nem akarták biztosítani a szükséges stúdióidőt vagy a pénzügyi forrásokat ahhoz, hogy készüljön egy új 96/24-es átírás és egy keverés az eredeti 14 és fél órányi négycsatornás analóg mesterszalagokról (két csatorna tartalmazza a zenekart, kettő az énekeseket). Mivel ez tényleg túlságosan hosszú munka lenne, vajon miért nem akarták a másodlagos analóg forrásokat felhasználni? Csak találgathatunk.
Egy 48/24-es átírás ma azért már nem tekinthető csúcsminőségnek vagy nagy ünneplésre okot adó alkalomnak. Az újrakiadás egyik megjegyzésében a Decca megveregeti a saját vállát, hogy milyen szerencse és nagy előrelátás volt, hogy 1997-ben nagyobb bitrátával készítették a digitalizálást, mint a CD szabványa, így a mesterszalagok teljes dinamikatartománya megmaradt. Jó szöveg... 1997-ben a 48/24 már bejáratott ipari szabvány volt! Bár néhány későn ébredő még 20 bittel dolgozott, a legtöbb profi kiadó 48/24-et használt, a régi 48/16-os berendezéseket eddigre már rég kiszuperálták. A tény, hogy a 2008-as Originals kiadás 96/24-es jelzését sem korrigálták, inkább a cég szavahihetőségét kérdőjelezi meg. Ehhez csak egy további adalék, hogy a 2012-es kiadáshoz mellékelték a Gramophone-ban 2009 decemberében megjelent interjút Walter Wellerrel, a Weller Vonósnégyes vezetőjével. Ez a vonósnégyes jelentette a magját annak a 13 hangszeres Siegfried Idyll-felvételnek, amit ebben a kiadásban is megtalálhatunk. Weller azt mondja, hogy Solti nemhogy nem vezényelte ezt a felvételt, hanem még csak az országban sem tartózkodott akkor, amikor készült. A Decca mindig azt hirdette, hogy ezt az 1965-ös felvételt Solti vezényelte, de Weller szerint ezt karmester nélkül vették fel, ő irányította a Bécsi Filharmonikusok tagjaiból álló kamaraegyüttest a koncertmesteri pultról. A Decca a könyv lábjegyzetében tagadta ezt az állítást – igaz, mindenféle dokumentálható bizonyíték nélkül.
A 2012-es évfordulót egy még nagyobb követte 2013-ban: Wagner születésének 200. évfordulója. A Decca ekkor kiadta a Solti által vezényelt mind a tíz Wagner-operát egy albumban, 36 CD-n. Ahelyett viszont, hogy az új, 2012-es mastert használták volna, ebben kiadták újra az 1997-es anyagot. Nekem is ez van meg. Valóban nagyon jó, telt, bársonyos, hosszan hallgatható, dinamikus hangzása van, ami megbabonázza a hallgatót, akárcsak a gyűrű a viselőjét. Abban, hogy ez a felvétel még 50 év múlva is korszerűnek számít, szerintem szerepe volt annak is, hogy nem emelték ki mesterségesen az énekesek hangját (ahogy az abban az időben szokásos volt), hanem a zenekarnak és az énekeseknek egyenrangú szerep jutott, ahogyan azt Wagner is elképzelte.
De még ekkor sem húztak le minden bőrt a régi felvételekről, mert még két Decca-kiadvány jelent meg azóta: 2014-ben egy olcsóbb változat, ami csak a Blu-ray lemezt tartalmazta (tehát ilyen lejátszó kell hozzá), és 2015-ben egy új, 16 CD-s kiadás, szintén szerényebb körítéssel, ugyanakkor már az új, 2012-es remasterről.
A Decca égiszén kívül egyetlen hivatalos kiadás létezik, egy kis japán kiadó, az Esoteric jóvoltából. Ez 2009-ben jelent meg SACD-n mégpedig a hírek szerint a Japánba került mesterszalag-másolatokról átírva (Philip Siney azt állítja, hogy egy meg nem nevezett 2009-es japán projekt hozzáfért az eredeti mesterszalagokhoz, de azok már használhatatlannak bizonyultak). A kiadás után persze a rajongók között hamar elterjedt ennek a híre, mint non plus ultra átírásé. Mivel csak 1000 darab készült belőle (vagyis még „limitedebb edition”, mint a Decca 2012-es albuma), nem csoda, hogy ma már – ha egyáltalán beszerezhető valamilyen használt példány – aranyárban mérik. Úgy hírlik, a 2012-es átírást a londoni Universal (a Decca tulajdonosa) mérnökei részéről az is motiválta, hogy túlszárnyalják az Esoteric hangzását. A Musicweb ítészei szerint sikerült, amit elterveztek: a 2012-es Decca átírás még az Esoteric SACD-knél is jobban szól.
Mivel ma már a fizikai hanghordozók alkonyát éljük, kérdés, hogy lesz-e még egyáltalán valamilyen újabb lemezes kiadása a Ringnek? A nagy kiadók egyre inkább rájönnek, hogy a jövő (sőt, a jelen) a letöltésé és az online eladásé, nem pedig a kézzelfogható lemezeké. Hivatalosan a Ringet is le lehet már tölteni (itt is szintén a 48/24-es formátumban).
Lehet, hogy a lemezvásárlás egyre inkább a gyűjtők szűk körű csoportjának hobbijává válik. A Solti vezényelte Ring viszont egészen biztosan megmarad az operarajongók széles táborának, mint örök érték, mérföldkő és mérce.
# Sipi, 2015-07-20
(A cikk – bőséges képanyaggal és a források ismertetésével – a szerző honlapján is elolvasható.)
