A Teatro La Fenicében a nagy érdeklődésre való tekintettel december 29-én este, 30-án és 31-én délután és január 1-jén délelőtt is megrendezik az újévi koncerteket. # Waczak, 2019-01-10

Jó sorsunk úgy hozta, hogy 2018–19 fordulóját Velencében tölthettük. Ebben a csodálatos, semmi máshoz nem hasonlítható városban, ahol szinte minden utcában, minden csatornában és minden szigeten az európai kultúra legszebb gyöngyszemeivel találkozhatunk, felejthetetlen négy és fél napot töltöttünk.

December 30-án, kora délután érkeztünk meg, s az első órákat „ismerkedéssel”, a San Marco negyed-béli „céltalan” bolyongással töltöttük, újra felfedeztük a Canale Grande palotáit, megcsodáltuk a gondolák és szállítóhajók csúcsforgalmát, az elképesztő nyüzsgést a Rialto hídon.

Szilveszter napján már előre megkomponált menetrend szerint haladtunk. Délelőtt megnéztük a Scuola Grande di San Rocco csodálatos palotáját, ahol több mint 50 Tintoretto-kép tekinthető meg (kár, hogy odabent dermesztő hideg volt, sokkal hidegebb, mint kinn az utcákon), és felkerestük a megunhatatlan szépségű Frari-templomot (ide éppen egy halotti szertartás végére értünk, amikor kivitték a hófehér koporsót, s rátették a templom előtt állomásozó csónakra, hogy – feltehetően – elszállítsák a San Michele-szigeten található temetőbe, ahol egyébként sok más nagyság mellett Stravinsky és Ezra Pound is nyugszik).

Délután elmentünk Velence operaházába, a Teatro La Fenicébe az újév köszöntő Capodanno koncertre. A gyönyörű Fenice színházban (amely 1996-ban porig égett, de névadójához, a főnixmadárhoz és a velencei polgárok lelkesedéséhez híven 2003-ra az eredeti helyszínen, az eredeti pompájában újjáépítették) rendezik meg az újévi koncerteket, a nagy érdeklődésre való tekintettel december 29-én este, 30-án és 31-én délután és január 1-jén délelőtt. Amikor bő egy hónapja megterveztük a velencei utazást, már mind a négy koncertre elkelt minden jegy. Ennek ellenére folyamatosan nézegettem a neten a színház honlapját, s néha meg is jelent egy-egy lehetőség, de vagy a földszintre kínáltak jegyet őrült áron, vagy tényleg csak egyetlen hely volt elérhető. Végül, alig két nappal indulásunk előtt, feltűnt két jó helyre (a patkó közepén, közvetlenül a királyi páholy felett, a harmadik emeleti páholy első sorába) szóló jegy, ha nem is olcsón, de megfizethető áron. Azonnal lecsaptam rá.

A velencei Capodanno-koncertek első fele hagyományosan csak zenekari, a szünet után pedig – többnyire népszerű, jól ismert – operarészletek következnek. Ezúttal a Mezzo TV nézői előtt jól ismert Myung-Whun Chung vezényelt, a két énekes „sztárvendég” pedig a tenorista Francesco Meli és a néhány éve az operaszínpadokra üstökösként berobbant, feltűnően szép fiatal amerikai szoprán, Nadine Sierra volt.

A program az olasz himnusszal kezdődött, és már ekkor világossá vált, hogy a Fenice valóban a világ egyik legjobb akusztikájú operaháza. A műsorral is szerencsénk volt, ezúttal a zenekari részt Beethoven VII. szimfóniája jelentette. Myung-Whun Chung rendkívül célirányosan, handabandázástól mentesen, de mind a részletek kidolgozásában, mind az egyes tételek ívének megformálásában jeleskedve vezényelt. Az emlékezetesen szép előadáshoz a zenekar – főként a vonósok – remek játéka is hozzájárult.

Szünet után a jó hangulatot a Carmen harmadik felvonásából a torreádor bevonulása előtti rész alapozta meg. A gyerekkórus tagjai kék UNICEF pólókban álltak, jeléül annak, hogy a karmester az UNICEF tiszteletbeli nagykövete, s a koncert előtt is gyűjtöttek a szervezet javára. Egy rövid zenekari közjáték: Verdi fiatalkori, zongorára írt keringője, ahogyan zenekari változatát Nino Rota illesztette be a Párduc filmzenéjébe.

És színre lépett a tenorista: Francesco Meli énekelte Nemorino románcát.
Azt hiszem, Melit a mai tenorista-ínséges időkben a világ bármely operaszínpadán szívesen látnák, akkor is, ha éneklésében helyenként volt egy kis erőltetettség. (Kicsi a világ: életemben egyszer hallottam olasz földön operát, 15 éve a Scala Otello-előadásán Meli énekelte Cassiót.) A Traviata első felvonás-beli kettősében lépett először színpadra Nadine Sierra (Meli a színfalakon kívülről énekelt). Az eddig elsősorban lírai szerepekben tündöklő művésznő Violettával kezdi meghódítani a drámaibb szerepkört, több mint ígéretesen. A Tűzkórus az Otellóból, majd egy ritkaság, négyes Puccini Fecske című operájából (vagy inkább operettjéből?). Utána ismét a zenekar szép hangzásában gyönyörködhettünk, ezúttal a Traviata előjátékában. A két szólista következett: először Mei énekelte el a Képáriát, majd Nadine Sierra Gilda áriáját, azt az áriát, amellyel talán először hódította meg a világ operarajongóit, s amelynek 2017-es felvételét a YouTube-on már több mint 67 ezren tekintették meg. Az emlékezetesen szép produkciót tapsvihar követte.

A Teatro La Fenice Capodanno-koncertjeit hagyományosan a Nabucco-kórus és a Traviata-pezsgőduett zárja, ezidén még közéjük ékelődött a Turandot zárójelenete (ami már inkább az operát befejező Alfano munkája). A kórus ismét remekelt. A pezsgőduett után nem maradt el a tapsvihar, a „standing ovation”, s – miként a hírek szerint minden évben – ezúttal is következett az ismétlés, mely alatt a közöség tapsolta a ritmust (a la Vienna Neujahrskonzert), ami ugyan kissé zavaró lehet, de hát itt már nem a zene, hanem a szilveszteri hangulat volt a főszereplő! Összefoglalva azt mondhatom: csodálatos délután volt!

Utána vacsora egy hangulatos kis olasz étteremben, némi pihenés, majd káprázatos éjféli tűzijáték a San Marco tér előtti parton (hihetetlen tömeg, lépni alig lehetett).

Január elsején hajókáztunk egyet, felkerestük a két talán leghíresebb szigetet (tulajdonképpen hidak sorával összekötött sziget-csoportot) a Velencei Lagúnán: Murano és Burano rengeteg szépséget kínál. S hogy az új év ne kezdődjön zene nélkül, este elmentünk az Interpreti Veneziani Capodanno-koncertjére. Velencében több kamaraegyüttes adja szinte minden nap a barokk – elsősorban Vivaldi műveiből összeállított – hangversenyeket. Előzetes tájékozódásunk szerint ezek közül kiemelkedően az Interpreti a legszínvonalasabb. A kamaraegyüttest három hegedűs, egy-egy brácsás, gordonkás, bőgős és csembalóművész alkotta. Koncertjeiket az egykori San Vidal-templomban tartják, amely megőrzött valamit a templomi (enyhén visszhangos) akusztikából. Ki hinné, a Négy évszakkal kezdtek, azután még egy Vivaldi-hegedűverseny, Boccherini Fandangója és Paganini XXIV. capricciójának vonóskíséretes átirata volt műsoron. Az együttes szépen szólt, látszott, hogy jól képzett, hivatásos zenészek alkotják. A három hegedűs felváltva vállalkozott a szólista szerepre, s bizony erősen eltérő színvonalon oldották meg feladatukat. A – gondolom, zömében turistákból álló – közönség lelkesen fogadta a hangulatos műsort, ráadásként kaptunk egy-egy Lully- és Corelli-tételt.

Másodikai programunk csúcspontja egy képtárlátogatás volt. Azt hiszem, logikus, hogy egy városban, ahol lépten-nyomon olyan templomokba botlunk, amelyekben Tintoretto- és Tiziano-képek, vagy éppen Bellini-alkotások találhatók, nem az Accademiára mentünk további Canaletto- és Tiepolo-műveket csodálni, hanem a Peggy Guggenheim-gyűjteményt néztük meg. Elképesztően gazdag a tárlat: Pollock, Miró, Picasso, Kandinszkij stb., stb. Órákat lehet itt tölteni!

Utolsó napra hagytuk a két leglátogatottabb nevezetességet (abban bízván, hogy addigra talán már sok szilveszterező elutazik), a Dózse-palotát és a San Marco-bazilikát. Nincs mit írni róluk, aki már járt bennük, tudja, aki még nem, siessen megnézni…

Végül áthajóztunk a San Giorgo szigetre, a templom és a kilátás a hozzá csatlakozó harangtoronyból bőven megéri a kitérőt!

Mielőtt elindultunk, többen megkérdezték (mi magunk is!), érdemes-e Velencébe télen menni. Szerencsénk volt: eső egy csepp sem esett, sokat sütött a nap, és általában 8-10 fokig ment fel a hőmérséklet. Egy szóval: érdemes. Két szóval: nagyon érdemes!

# Waczak, 2019-01-10