A felfokozott hírverés miatt kissé szkeptikusan ültem be a koncertterembe, de az előadás pillanatok alatt elsodorta a kétségeimet. # Sipi, 2018-12-09

Teodor Currentzis a komolyzene új üstököse!
Legalábbis így tűnhetett az egyszeri koncertlátogató számára a dicsérettel nem fukarkodó külföldi kritikákat és ajánlókat olvasva, mikor megvette a jegyet karmester első Műpa-beli koncertjére. Én még nem hallottam őt és a zenekarát korábban, de kicsit azért szkeptikus vagyok, amikor olyanokat olvasok az ajánlóban, hogy a The Times szerint „Teodor Currentzis az a maestro, akiről mindenki beszél", vagy hogy a Guardian kritikusa így nyilatkozott róla: „felfedeztem valakit, aki örökre megváltoztatta az életemet”.

Én ilyen eredményre azért nem számítottam, amikor beültem a Nemzeti Hangversenyterem földszintjére kedden este. Currentzis magával hozta saját zenekarát, a főként fiatal zenészekből álló orosz musicAeterna of Perm Opera nevű társulatot, akik a hírek szerint rajonganak karmesterükért. És ez a lelkesedésbe átváltott rajongás volt, ami áthatotta az egész estét.

Mahler A fiú csodakürtje című dalciklusában Currentzis elképzelése alapján főként a humor és a játékosság dominált, de ez nem tudta sekélyessé tenni a komolyabb dalok mélységét sem. A zenekar hangzása egy pici (kifejezetten hatásos) nyersesség mellett meleg tónusú (köszönhetően a bőgők nagy létszámának), a hegedűk pedig csodaszép hangszínnel tudtak szólni, ha Currentzis (és Mahler) úgy akarta.

Paula Murrihy szopránénekesnő és Florian Boesch bariton partnerek voltak Currentzis elképzeléseiben, kissé szegényes színpadi jelenlétüket árnyalt kifejezésmóddal próbálták ellensúlyozni. Mahler dalaival nem is akadt problémájuk, inkább a Műpa légterével, amit kisebb formátumú hangjuk nem igazán tudott megtölteni.

Amikor a szünet után visszamentem a terembe, azonnal feltűnt, hogy itt most nem egy szokványos IV. szimfónia-előadás fog következni. Legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy a vonóskar helyéről eltűntek a székek. A karmester munkamódszeréhez tartozik, hogy a zenészeket szereti új helyzetbe hozni – például úgy, hogy állva adnak elő műveket. Persze nem minden hangszercsoportot lehet felállítani (ilyenek például a csellók), de a szimfóniát a hegedűsök, a brácsások és a rézfúvósok állva játszották végig. A lelkesedésből ítélve ez nem is volt ellenükre.

A IV. szimfónia a szerző talán legbensőségesebb darabja, számomra a zeneirodalom egyik legszebb lassú tételével. A dalciklus tetszett, de azért nem váltotta meg a világot, és a fentebb már idézett felfokozott hírverés miatt is kissé szkeptikusan ültem be az általam már jól ismert műre. A világot ez az előadás sem váltotta meg, de mégis pillanatok alatt elsodorta a kétségeimet. Az előadásban izzott a hit, a rajongás és a hév.

A produkciót ezek tették emlékezetessé. Currentzis nem a zenei megoldások újszerűségére vagy egyediségére helyezte a hangsúlyt, hanem arra, hogy a maximális lelkesedést és a mű iránti odaadást kihozza zenészeiből. Persze megmutatta a zene általam annyira szeretett epizódjait is: az első tétel vágyakozó kürtmotívumait, a második fanyar hangját, a harmadik bensőségességét és éteri magasságba emelkedését. Egyedül az utolsó tételből hiányzott valami. Ez részben Jeanine de Bique szoprán szólistán múlott. Hiába a szép alakot kiemelő estélyi ruha, az egyébként kifejező énekmód, ha az énekes hangja sajnos képtelen nemhogy megtölteni a hangversenytermet, hanem néha még akár csak a hallgatóhoz eljutni is. A karmester próbált a hangerő visszavételével segíteni, de nem sokat ért el azon kívül, hogy a tétel túlzottan lelassítottá vált és elvesztette humoros, kedveskedő hangulatát is.

De ez már nem sokat változtatott az előadást illetően pozitív véleményemen, bár aligha hiszem, hogy a keddi koncert bárkinek megváltoztatta volna az életét – hacsak magukat a műveket nem hallotta még korábban. Ez esetben viszont azért Currentzis hatásos és remek vezénylésén túl Mahler is szükséges volt hozzá.

A IV. szimfónia után Marko Nikodijevic 2011-ben komponált, Tanzaggregat című darabját kaptuk ráadásnak. Ez kicsit keserű szájízt hagyott, mert szerintem nagyon nem illett a Mahler IV. után, de a közönség nagy része nem így gondolhatta; kortárs zene ekkora tombolásban ritkán részesülhet a Műpában.

Teodor Currentzis egyébként jó zenekarépítőnek tűnik, az általa létrehozott musicAeterna of Perm Opera hangzása bár néha kissé még nyers, már most nagyon hajlékony és finom részletekre képes, a zenészei pedig a hírek szerint nagyon kedvelik karmesterüket. Aki egyébként az előadást követő ünneplésen minden hangszercsoporthoz külön odament és a zenészekkel összeölelkezve a nézőtér minden irányából fogadta a tapsot.

Currentzis azt nyilatkozta 2005-ben, hogy „meg fogom menteni a klasszikus zenét. Adjanak nekem öt vagy tíz évet. És meglátják”. Nem tudom, tényleg meg kell-e menteni a klasszikus zenét (és mitől), és bár az 5 vagy 10 év is eltelt már azóta, azt hiszem, az ilyen elhivatott és fáradhatatlan emberek tényleg sokat tehetnek érte.

# Sipi, 2018-12-09