A Vörös horizont nagyrészt a szovjet érában készült alkotásokat vonultat fel, szélesen merítve, az Abszolút szépség pedig a szentpétervári Új Akadémia tagjainak műveit mutatja be.  #  SzJ, 2015-08-21

Peter és Irene Ludwig mindig is úgy vélte, hogy kulturális tevékenységük közvetítő szerepet tölt be Kelet és Nyugat között. E gondolat mentén a hetvenes években orosz avantgárd műveket vásároltak kölni múzeumuk számára, majd még ugyanabban az évtizedben – a nyugati gyűjtők és múzeumok közül elsőként – érdeklődésük a posztsztálinista kortárs művészet felé fordult. Miután az ügyleteket a szovjet exportirodán keresztül bonyolították, a megszerzett művek közül hiányoztak a nemhivatalos, underground művészet képviselőinek munkái. A nonkorform alkotások megvásárlására csak a nyolcvanas évek végén nyílt lehetőségük – ekkor már több mint ezer kortárs orosz műtárgy gazdagította a Ludwig házaspár gyűjteményét.

A kollekció Magyarországra ajándékként illetve tartós letétként került darabjaiból nyílt kiállítás június elején a budapesti Ludwig Múzeumban. A töredékes, mégis reprezentatív anyagban jórészt a hetvenes-nyolcvanas években készült alkotásokkal találkozhatunk. Sem a stílusok, sem a témák nem adnak támpontot arra nézve, melyik mű tartozott az elfogadott, s melyik a nemhivatalos kategóriába. No persze a Szovjetunióban minden, művészeti egyetemet végzett pályakezdő automatikusan az állami szövetség tagja lett, az már más kérdés, hogy a nonkomformnak nyilvánított alkotók nem kaptak megrendeléseket, és csak alternatív helyszíneken tudták bemutatni műveiket. És az is igaz, hogy évtizedek távlatából visszanézve már nem sok jelentősége van annak, melyik művésznek milyen volt a hatalommal való viszonya. Maga Peter Ludwig sem akadt fenn azon annakidején, hogy csak a központilag szűrt piacról válogathatott, azt vallotta, minden műalkotás visszatükröz valamit keletkezése körülményeiről.

	Vörös horizont 2015.06.05. – 09.06. Ludwig Múzeum

A Vörös horizont címet viselő kiállítás a fentieknek megfelelően meglehetősen eklektikus anyagot vonultat fel, úgy gondolatiságát mint eszköztárát tekintve. A stílusokat illetően reflexiók tobzódásáról beszélhetünk, visszaköszön több, a XX. század képzőművészetében meghatározó irányzat. Külön érdekesség a fotorealisztikus művek jelenléte, ugyanis a Szovjetunióban élő művészek úgy fordultak e technika felé, hogy annak nyugati jelenlétéről fogalmuk sem volt. Ebből a vonulatból Alexandr Petrov Repülőtér című diptichonja még pusztán technikai bravúrjával nyűgöz le, Szemjon Fajbiszovics és Tatjana Nazarenko festményein viszont már a rendszer- és társadalomkritika is megjelenik (előbbi művész még a silány minőségű fotópapír sárgás árnyalatának visszaadására is nagy gondot fordított).

A részletgazdag ábrázolás és a kidolgozottság tekintetében a skála másik pontját a grúz Gia Edzgveradze uralja, akinek pár fekete vonalból álló, karikatúraszerű festményei (és meghökkentő címválasztásai) egyszerűségük, látszólagos eszköztelenségük révén adnak lehetőséget a szabad értelmezésre és az asszociációkra. Ugyanez jellemző a kiállítás szinte valamennyi alkotására: az esztétikai hatás csupán egy alkotóelem, a formák, eszközök, címek mind-mind újabb adalékot szolgáltatnak ahhoz, hogy a befogadó szabadon asszociálva dekódolja az üzeneteket. Romagyin embermasszái, Narimanbekov intenzív színeinek örvénylő szuggesztivitása, Ovcsinnyikov nyírfácskákkal takart égboltja, Prigov nietzschei indíttatású falapjai, Jurij Albert ifjúsági kiadványokat idéző festménye, Szmirnov „hommage à” cégére – csak néhány hatásos, fantáziát megmozgató mű a sok közül.

Változatos, látványos, elgondolkodtató, gazdag anyag.

	Abszolút szépség 2015.07.10. – 09.13. Ludwig Múzeum

Nem úgy, mint a múzeum egy hónappal később nyílt, Abszolút szépség címet viselő kiállításának alkotásai. A jekatyerinburgi UVG art gallery együttműködésével létrejött tárlat kifejezetten egy, a kilencvenes években szárnyra kapott irányzatot, a szentpétervári új akadémizmust hivatott bemutatni. A Timur Novikov nevéhez köthető stílus művészei a szépség újraértelmezését, a klasszikus ideálok megjelenítését helyezték tevékenységük középpontjába, s nemcsak alkotásaikat készítették el ennek jegyében, de a koncepciót igyekeztek visszatükrözni öltözködésükben, viselkedésükben is.

És itt véget is ér a dolog. A falakon az antik görög és római időket idéző művek sora követi egymást szinte vég nélkül, egyetlen poén sokszorozódik meg a kiállításon, az alapötlet pillanatok alatt üresedik ki, laposodik el, veszíti el gondolati frissességét. Ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz. Az önismétléshez nem kevés önimádat is társul, legalábbis a festményekből, a fotókról, a videoanyagokból és a járulékos információkból allűrökben gazdag alkotók alakjai sejlenek fel.
Kortárs képzőművészekről van szó, és sokan vélik úgy, hogy talán nem is igazán az a fontos, amit most csinálnak, sokkal lényegesebb, milyen hatással lesznek a következő festőgenerációkra. A kérdés tehát az, lesznek-e követőik. Epigonjaik, mondjuk, már most is vannak: saját maguk azok.

#  SzJ, 2015-08-21