Az együttes tagjai szívesen kísérleteznek különleges programokkal, melyekkel igyekeznek a különböző korszakok, stílusok és ízlésvilágok között húzódó falakat lebontani. Lesz még dolguk…  #  SzJ, 2013-03-26

2013. március 24.
Budapest
Szépművészeti Múzeum

Meccorre String Quartet
Fülei Balázs – zongora

LUTOSŁAWSKI: Vonósnégyes
BRAHMS: f-moll zongoraötös, op.34

*

Nem elég, hogy komolyzenei hangversenyéletünkben a repertoárt illetően a múzeumi jelleg dominál, vannak szervezők, akik időnként erre a helyszínválasztással is ráerősítenek, és képtárakba, kiállítótermekbe, akusztikailag totálisan alkalmatlan terekbe szerveznek koncerteket.

Ez történt a Tavaszi Fesztiválon is – a Meccorre Vonósnégyes a Szépművészeti Múzeum barokk csarnokában lépett fel, s bár az ismertető szerint a lengyel kvartett szívesen kísérletezik különleges programokkal, az valószínűleg távol áll tőlük, hogy előadásukat hangtanilag katasztrofálisnak mondható térben csapják agyon. Ami viszont jellemző rájuk, az az, hogy – ismét a tájékoztató anyagot idézve: – műsor-összeállításaikkal „igyekeznek a különböző korszakok, stílusok és ízlésvilágok között húzódó falakat lebontani”.

Ez történt most is, az előadók egy jól ismert klasszikus darab mellé különlegességnek számító XX. századi művet választottak. Viszont így esett, hogy érdekes módon az archaizáló környezet nem Brahms zongoraötösének, hanem a „modern” darabnak, Lutosławski kvartettjének kedvezett, köszönhetően talán a lazább hangszerelésnek, annak, hogy – a szerző szándékai szerint – nem egy vonósnégyest, hanem négy szólistát hallhattunk muzsikálni. Persze nem szükséges ismerni a komponista elképzeléseit ahhoz, hogy olyan érzésünk legyen, mintha négy ember leülne előttünk megbeszélni valami ügyet, és egyszerre, ugyanakkor a hallgató számára jól elkülöníthetően, szívélyes légkörben előadnák véleményeiket és javaslataikat, végül nagyjából oda jutnának, ahonnan érkeztek, s megoldás nélkül, mégis közelebb kerülő álláspontok birtokában, elégedetten mennének tovább a dolgukra.

A Meccorre Vonósnégyes vélhetőleg a fentieknél prózaibb leírások alapján közelített az 1964-es keltezésű műhöz, s technikailag bizonyára nem volt könnyű dolguk a hagyományostól igencsak eltérő kottaképben foglaltak tolmácsolásakor. Mindenesetre előadásuk laza, oldott, követhető volt, s a klasszikus repertoárhoz képest szokatlan darab görcsös koncentráció igénylése nélkül kötötte le figyelmünket.

A második részben nyújtott teljesítményük megítélése már nehezebb feladat. Előadói kvalitásukat az első félidő alapján semmiképp nem lehet kétségbe vonni, miképp a hozzájuk csatlakozott pianistáról, Fülei Balázsról sem lehetett ez idáig lesújtó kritikákat olvasni. Azonban a szervezők azzal, hogy a kemény, hideg falakkal határolt szögletes térbe a négy vonós hangszer mellé egy zongorát társítottak – annak minden hangzásbeli gazdagságával, felhangjával és zengésével –, esélyt sem adtak arra, hogy Brahms művének előadása bármiféle pozitív esztétikai élményt okozzon. (Jelzem, a pódiumot három oldalról fekete drapéria határolta, ám ez legfeljebb stilizált díszletelemként volt értékelhető, a helyzeten nem sokat javított, sőt, ki tudja, lehet, hogy épp ez rakott rá még egy lapáttal rá a hangzás elmaszatolódására.)

Arra, hogy a Meccorre Vonósnégyesnek lesz még dolga az ízlésvilágok közti fallal, jó példa a közönség reakciója: míg a Lutosławski-darab utáni taps épp csak addig tartott ki, amíg a muzsikusok leléptek a pódiumról, a Brahms-mű záró hangjainak lecsengésével szinte egy időben – dacára annak, hogy e második rész a körülmények miatt élvezhetetlen volt – vaskos brávók harsantak, s hosszan tartó, lelkes taps ünnepelte az előadókat.
Hiába, no: múzeumban már csak így szokás.

#  SzJ, 2013-03-26