Persze a „korunk zenéje” tág intervallumot jelent, hiszen ezek a művek 1956 és 2002 között keletkeztek. Mégis: a nyolc darab közül hatot csak most hallhatott először a magyar közönség.  #  Sipi, 2013-10-06

2013. október 1.
Budapest Music Center

Nemzeti Énekkar
Bizják Dóra (zongora), Papp Dániel (hegedű), Kertész Sándor (brácsa), Szentpáli Roland (tuba)

PENDERECKI: Stabat Mater
GÓRECKI: Euntes iban et flebant, op.32
PENDERECKI: Ciaconna
GÓRECKI: Amen, op.35; Totus tuus, op.60
PENDERCKI: Capriccio
GÓRECKI: Variations, op.4
PENDERECKI: Sanctus et Benedictus; Benedicamus Domino; Agnus Dei

*

A 39. Korunk Zenéje fesztivál az évfordulók jegyében zajlik: csupa olyan zeneszerző műve került a műsorba, akik idén kerek életkort ünnepelnek vagy ünnepelnének – a „komolyzene” helyzetére jellemző, hogy ezek közül a legfiatalabbak (Jeney Zoltán és Dubrovay László) is a 70.-et; s a számok innen indulnak fölfelé. Persze a „korunk zenéje” is jóval tágabb intervallumot jelent itt, mint mondjuk a „könnyű” zenében, hiszen a koncertsorozat első előadásán a 80 éves Krzysztof Penderecki és a sajnos már elhunyt Henryk Górecki olyan (főként énekkari) művei szólaltak meg, amelyek keletkezési időpontja 1956 és 2002 közötti. Azt sem lehet említés nélkül hagyni, hogy a nyolc darab közül hatot most hallhatott először a magyar közönség. (Az a közönség, amelynek létszáma még az előadók számát sem érte el. Korunk zenéjének előadói azonban valószínűleg már hozzászoktak az ilyesmihez – ahogy a közönség tagjai is.)

Penderecki 1962-ben keletkezett Stabat Matere (ami a húsz versszakból hatot tartalmaz) hangulatában eleinte meglepően hasonlít a majdnem ugyanekkor keletkezett Ligeti-Requiemre. Igaz, hogy Penderecki más eszközökkel, de mégis hasonló hangzást ér el. Később aztán másféle irányba kanyarodik, mint Ligeti mesterműve: a BMC koncertterme gregorián szerzetesi kolostorrá válik, ahol időtlen, érzelmektől mentes, a világból kiragadó élménynek lehetünk tanúi. Persze nem sokáig, mert a zene máris újabb és újabb eszközöket használ: hirtelen kiáltásokat, mormolást, suttogást. A Nemzeti Énekkar előadása most is – mint mindig – kiváló, azonban nem érezni, hogy ők is magukénak vallanák ezt a zenét: kívül maradnak rajta, ezáltal kissé szétesővé és üressé válik a produkció. Pedig mindenképpen ajánlom a kedves olvasóknak, hogy legalább a YouTube-on hallgassák meg a művet, érdemes!

Górecki 1972-es Euntes ibant et flebant című motettája a 126. és 95. zsoltár egy-egy versét tartalmazza. Itt is gregorián világban járunk, azonban úgy tűnik, az énekkar csak most kezd „bemelegedni”: sokkal inkább magával ragadó a produkció, a dinamika remekül kidolgozott, és mintha egy csipetnyi neoromantika is színesítené a művet.

Penderecki vonószenekari Ciacconáját ezen az estén hegedű–brácsa átiratban hallhattuk, Papp Dániel és Kertész Sándor előadásában. A – később a Lengyel Requiembe illesztett – darab 2005-ben, II. János Pál halálhírének hatására keletkezett. Könnyen lehet, hogy eredeti helyén és hangszerelésével hatásosabb is lenne, mert ezen az estén ennek a műnek sem sikerült kiváltania azt a lelkesedést a szerzővel kapcsolatban, amit egyébként tapasztalni szoktam magamon. Nem így Górecki Amen című 1975-ös darabjának, amely ott folytatja, ahol az Euntes ibant et flebant abbahagyta: neoromantikus, szépen árnyalt átszellemült zene ez. Azon kezdtem el morfondírozni, hogy az általam eddig nem ismert Góreckinek ennyivel jobban ment volna a neoromantikus stílus, mint a sokkal ismertebb Pendereckinek?
A következőként elhangzó Totus Tuus című Mária-himnusz kissé elbizonytalanított. Ez szintén egy II. János Pál pápa ihlette alkotás: az egyházfő1987-es lengyelországi zarándoklata alkalmából keletkezett, azonban ezen az estén kissé egysíkúnak, sőt néhol banálisnak tűnt.

A szünet után kiderült, hogy ezek a XX. századi zeneszerzők nem csak „szomorúzenét” tudnak írni. Penderecki tubára írt Capricciója 1980-ban egyetlen délután született. Én, aki a szerzőhöz igen komor hangulatú szimfóniái felől közelítettem, igencsak meglepődtem a darab humorán, lendületességén és vidámságán (és nem szabad említés nélkül hagyni Szentpáli Roland remek produkcióját sem). A közönség talán túl fáradt volt ahhoz, hogy mindezt igazán értékelni tudja, nekem mégis nagy felfedezésként hatott ez a rövid darab. Hát Penderecki ilyet is tudott írni?

Górecki fiatalkori, hegedűre és zongorára írt Változatokja folytatta a sort, amely erőteljes, néhol bartókos hangvételével – Bizják Dóra és Papp Dániel előadásában – elnyerte a közönség tetszését.
Végezetül ismét a Nemzeti Énekkar állt színpadra, Penderecki három rövidebb kórusművével, amelyek közül kettő ma már szintén a Lengyel Requiem része. (Úgy látszik, a szerző nagyon szereti hosszú évekig bővítgetni egy-egy darabját. Elég csak a 8. szimfóniára, a már említett Lengyel Requiemre vagy a még el sem készült 6. szimfóniára gondolni.) A Sanctus et Benedictus szintén Penderecki felhőtlenebb hangvételét mutatja: női karra komponált egyszerű, könnyed, de mégsem banális darab. A férfikar számára készült Benedicamus Domino már komolyabb, összetettebb zene, ezen az úton jutottunk el a záró számként előadott, a szerző alapvetően komor, súlyos hangvételében fogant, vegyes karra írt nyolcszólamú Agnus Deiig.

#  Sipi, 2013-10-06