Nem nagyon jártam még olyan kiállításon, ahol így fogadtak volna: uram, engedje meg, hogy elmagyarázzuk, mire kellene gondolnia miután megtekintette a tárlatot.  #  -krl-, 2013-07-31

Nem nagyon jártam még olyan kiállításon, ahol a bejáratnál így fogadtak volna: uram, engedje meg, hogy elmagyarázzuk, mit fog odabent látni, s ha nem haragszik, azt is elmondjuk, mire kellene gondolnia miután megtekintette a tárlatot.
Mert hát az efféle helyeken általában az a módi, hogy a látogató a maga tempójában sétálva szemügyre veszi a műalkotásokat, ízlésétől, érdeklődési körétől függően gyönyörködik vagy bosszankodik, csodál vagy legyint, s úgy egyébként is: gondol, amire akar.

No de nem így történt nyáron a Centrális Galéria Végképp eltörölni címet viselő kiállításán, amelyen mintegy 300, a szocializmus időszakában, 1949 és 1989 között készült plakáttal várták az érdeklődőket. Köztük engem – merthogy érdemesnek tartottam szemügyre venni az alkalmazott művészet megnyilvánulási formáit, a kereskedelmi korszak előtti világ reklámmódszereit, a grafikai megoldásokat, a propagandaszólamok vizuális leképezését.

Csakhogy, mint tudjuk, a Centrális Galériát működtető OSA Archívum nem kifejezetten képzőművészettel foglalkozik, az intézmény a közelmúlt és a jelenkor világtörténelmével kapcsolatos dokumentumokat gyűjti, archiválja, dolgozza fel és teszi kutathatóvá. Az itt felhalmozott anyag elsődlegesen azok számára jelent kincsesbányát, „akiket a jelenben is nyomon követhető jelenségek, fejlemények közvetlen történeti előzménye, a máig ható folyamatok előtörténete is foglalkoztat”.

Most viszont a közelmúlt történelme csak ürügyként szolgált ahhoz, hogy aktuálpolitikai színezetet kapjon a kiállítás. Merthogy a kulturális és kereskedelmi reklámokként szolgáló, valamint életvezetési tanácsokat és politikai intelmeket tolmácsoló plakátok mellett a szervezők a kollekciót a jelenleg regnáló kormány által megfogalmazott Nemzeti Hitvallásból vett idézetekkel és a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatával bővítették ki.

Mármost feltételezve (és nemhogy megengedve, de remélve), hogy az átlagos kiállítás-látogató értelmi szintje meghaladja egy papucsállatkáét, meglepődnék, ha lett volna olyan vizitor, aki ezek után nem jön rá, hogy őt itt most a két korszak közti hasonlóságra akarják rávezetni. (A legdirektebb manifesztáció egy böhöm nagy faasztal volt, rajta egy a sztálinista alkotmányt ünneplő újságcikk. Az installáció címe: Az alaptörvény asztala…)

A szervezők azonban nem bíztak semmit a véletlenre, s a bejáratnál tájékoztató anyaggal várták a látogatót. Ebben az ismertetőben hosszasan, aprólékosan leírták, szerintük mi juthat majd eszünkbe, ha meglátjuk a két éra lenyomatait egymás mellett, majd részletes okfejtés után közölték: igen, úgy gondolják, a jelen politikai rendszer „elkerülhetetlenül visszakanyarodik ahhoz a múlthoz, amellyel látszólag látványosan szakít”.

Ám, ha már az analógiáknál tartunk, tennék egy megjegyzést magam is.
Mert bizony meglepett, hogy – az ismertető tanúsága szerint – a szervezők már előre tudni vélték, mit gondolok majd a kiállításról. Az viszont eszükbe sem jutott, hogy én más szemszögből tekintek a projektre mint ők, és nem a politikai hasonlóságra görcsölök rá, hanem az esztétikum oldaláról veszem szemügyre a kollekciót, és szemlélem meg, mire képes az alkotó szellem a prés alatt.
Így tehát: ha terelni akarnak engem, mert nem bíznak abban, hogy magamtól is megértem üzenetüket, valamint ha fel sem merül bennük, hogy nekem más is eszembe juthat, továbbá ha a saját állásfoglalásukat akarják kimondatni velem, akkor tulajdonképpen magukat is az általuk bírált politikai rendszerek képviselőihez teszik hasonlóvá.

Úgy tűnik, nem csak a földnek, hanem az irányításra való hajlamnak is szép számmal vannak rabjai. És ezt tényleg nehéz lesz végképp eltörölni.

#  -krl-, 2013-07-31