Ha műveiket tekintve nem is, a művészethez való hozzáállásuk kapcsán találhatunk közös vonást a két szerzőben: a megalkuvást nem tűrő igényességet.   #  Sipi, 2014-02-04

2014. január 29.
Concerto Zeneház

Csalog Gábor – zongora
A Concerto Budapest művészei

*

Csalog Gábor Tükröződések című, négy előadásból álló koncertsorozata immár túl van a félidőn, és akik legalább egy alkalom erejéig részt vettek rajta, egészen biztosan új ismereteket szereztek és tartalmas élményekkel gazdagodtak. A széria koncepciójának megfelelően ezen az estén is két, látszólag különböző szerző lett párba állítva: Johannes Brahms és Anton Webern.

Az – ezúttal is a házigazda által írt – informatív koncertismertetőből megtudhatjuk, hogy noha Brahms kései zenéjében semmi nem utal a közelgő paradigmaváltásra (és valószínűleg ő idegenkedett is volna a fiatalabb komponista műveitől), Webern számára Brahms állandó hivatkozási alap és élő hagyomány volt. És bár az ismertető erre nem utal, de találhatunk – ha nem is műveik, de a művészethez való hozzáállásuk kapcsán – közös vonást a két szerzőben: a fokozott műgondot, saját magukkal szemben pedig a megalkuvást nem tűrő igényességet.

Az este első fele úgy lett szerkesztve, hogy rövid Brahms- és Webern-művek váltogatták egymást (a rövidség persze szubjektív, hiszen ami Webernnél egy teljes, nagy lélegzetű zenemű, Brahmsnál csak kurta tételnek számít), Csalog Gábor pedig még az előadás előtt megkérte a közönséget, hogy az elhangzó műsorszámok között ne tapsoljanak, így az egymás mellé helyezett kompozíciók egy szünetekkel tagolt nagy egész darabkáit képezték.

A koncert Brahms zongorára írt, Fantáziák sorozatából a 6. és az 5. darabbal kezdődött, és ez a két mű ki is jelölte az első rész hangulatát: bensőséges, nagyon finom és légies hangulatú zene értő előadását hallhattuk. Az már a sorozat előző estjén is kiderült, hogy Csalog Gábornak van érzéke a meditatív jellegű művekhez; ezt a képességét itt is kamatoztathatta.

A nyitó műsorszám után Webern csellóra és zongorára, valamint hegedűre és zongorára írt darabjai következtek (op.11, op.7), Csalog Gáborhoz előbb Szervánszky Natasha, majd Borsos Kata csatlakozott. Ez a két, igen rövid, gyakran csak néhány másodperces tételekből álló zene Webern alkotói válsága előtt született. A szerző itt már egyre nehezebben öntötte hangjegyekbe gondolatait, a művek egyre rövidebbek, egyre tömörebbek lettek. Ez a zene rendkívül koncentrált figyelmet igényel a közönségtől és előadótól egyaránt, mert minden motívum, minden felvillanás nagy jelentőségűvé válik benne. Egy kissé érezhető is volt, hogy a muzsikusok ismeretlen terepen járnak, és az előadás dinamikailag is talán szűkebbre lett szabva, mint ideális lett volna, de az intenzív egymásra figyelésnek köszönhetően képesek voltak ebben a pár percben mégis megmutatni valamit Webern zenéjének lényegéből.

Brahms két intermezzójával folytatódott a koncert. A gondos műsorszerkesztés ismét éreztette hatását, ugyanis rendkívül különös élmény volt a feszült figyelemmel előadott Webern-darab után Brahms zenéjének első néhány üteme: amellett, hogy valahol mélyen rokonságot is érezhettünk a két mű között, hirtelen szokatlannak érződött a motívumok ismétlődése (ami Webernnél soha nem fordult elő).

De mindez inkább csak közjátékként előzte meg az első rész legfőbb produkcióját, a vonósnégyesre írt 6 bagatellt. A műsorszerkesztés alapján talán senkit nem ért meglepetésként az előzetes – és igencsak örvendetes – bejelentés, miszerint ezt a művet egymás után kétszer fogja eljátszani a Somogyi Péter, Borsos Kata, Móré László és Szervánszky Natasha alkotta vonósnégyes. A magabiztos és feszes előadást érdemes is volt kétszer meghallgatni, még ha a mű így sem adja magát könnyen. Lenyűgöző volt az ötletek villanásszerű áradását, a hangszeres játék és a különböző hangszer-összeállítások valamint a dinamikai szintek hihetetlen tempójú váltakozását figyelni.

A szünet után egyetlen nagy lélegzetű mű, Brahms g-moll zongoranégyese következett, Somogyi Péter, Móré László, Takács Ákos és Csalog Gábor előadásában. Habár a szimfonikus hangzás és a lehengerlő lendület némiképp ellentétben állt az előző félidő műveinek szigorú visszafogottságával, a produkció az este méltó befejezésének bizonyult. Azt hiszem, egy ennyire erőteljes, sodró és hatásos interpretáció minden kamarazene-rajongót elégedettséggel töltene el. Talán csak a szólamok arányát lehetne némiképp utólag kifogásolni, de akkor és ott az előadás annyira magával ragadó volt, hogy bízvást eltehetjük nagy élményeink közé.

#  Sipi, 2014-02-04