Impozáns a névsor, nagyágyúkkal csábítják a látogatókat a kölcsönkollekció megtekintésére, s az import kínálatot magyar társkiállítással egészítik ki.  #  SzJ, 2014-08-10

Magyar Nemzeti Galéria
2014. július 9. – október 5.

Dada és szürrealizmus.
Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí.
Válogatás a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből.
+
Átrendezett valóság.
Alkotói stratégiák a magyar művészetben a dada és a szürrealizmus vonzásában.

*

	Philippe Halsman: Dalí koponyája

Sokan sokféleképp vélekednek arról, vajon a dadaizmus a XX. század elején jelentkező válságokat tökéletesen kifejező művészeti telitalálat-e, avagy csupán l’art pour l’art polgárpukkasztás, ami pont arra jó, hogy erre hivatkozva bárki művésznek érezhesse magát. Akárhogy is: olyan avantgárd művészeti mozgalomról van szó, amely a mai napig hatással van a képzőművészeti-irodalmi irányzatokra.
Egyik első hajtására, a szürrealizmus megjelenésére egy évtizedet sem kellett várni: a dadaisták esztétikai robbantgatásai valamint Freud tanai nyomán a húszas években már több alkotó is hódolt a tudattalanból nyert víziók formába öntésének.

E két markáns irányzat alkotásait helyezi most középpontba a Magyar Nemzeti Galéria aktuális időszaki kiállítása. Impozáns a névsor, világszerte ismert nagyágyúkkal csábítják a látogatókat a jeruzsálemi Izrael Múzeumtól kölcsönzött kollekció megtekintésére, s az import kínálatot magyar társkiállítással egészítik ki. Ez utóbbi sem szűkölködik húzónevekben (Kassák, Moholy-Nagy, Vajda, Bernáth), s a honi művészeti kísérletezés retrospektív tablóján a húszas évek avantgárdjain túl helyet kapnak egyebek mellett az 50-es, 60-as években működő Európai Iskola és a század végén aktív Hejettes Szomlyazók képviselői is.

A műalkotások tekintélyes mennyisége jóvoltából részletgazdag képet kaphatunk a kísérletezések, az útkeresések, a gondolati szabadság kifejezésének változatos módjairól, ugyanakkor érzékelhetővé válik az eredeti ötletekkel, módszerekkel és kiváló mesterségbeli tudással alkotó géniuszok munkái valamint az epigonok utánlövései közötti különbség is. Ez a kollekció gazdagsága mellett annak is köszönhető, hogy az anyag nagyobb részét a dadaista vonulat teszi ki, intellektuális kalanddá, fejtörővé transzformálva minden egyes alkotás megtekintését és jelentésének megfejtését. Ám a sokadik ilyen mű, installáció, objekt, kollázs, montázs, asszamblázs, ready-made (soroljuk még a műszavakat?...) már fárasztó teherré változtatja az izgalmas művészettörténeti utazásnak induló tárlatlátogatást.

Nincs ilyen gond persze a nagy klasszikusokkal, a már kánonba helyezett, tankönyvekből is jól ismert alkotásokkal. Itt van egyebek mellett Duchamp híres piszoárja, miként a bajszos Mona Lisa is (L.H.O.O.Q.), pontosabban az egyik, merthogy a mester ebből több változatot készített. (Az 50 köbcentiméter párizsi levegő pedig ékes példája a dadaizmus hatásának, hiszen ugyanez az ötlet köszönt vissza a rendszerváltás után árusított konzerves dobozokban és dunsztosüvegekben, csak ott már a kommunizmus levegője volt a szlogen.) Duchamp amúgy elég erős jelenléttel dicsekedhet ezen a kiállításon, csakúgy, mint Man Ray, az ő sziporkáik mellett a női bábukba belehabarodott Hans BellnerFélbabája és Meret Oppenheim mókusfarkas söröskriglije (A mókus) láttán érezhetjük talán legerősebben, milyen hatást válthattak ki annak idején ezek az alkotások.

	René Magritte: Kastély a Pireneusokban

Ám az avantgárd ötletparádé s a szellem kalandozásai mit sem érnek, ha a tárlatlátogató előtt a szürrealizmus nagyjainak nevét is belengették, elsődleges szándékká téve az intellektus megbolygatása mellett a szemet is gyönyörködtető festmények megtekintését. És sajnos itt már kevésbé széles a paletta. Az mondjuk, igaz, hogy Ernst Erdőjének ragyogó sávjait hosszú negyedórákig lehet bámulni, és itt van kettő Yves Tanguy tengeri herkentyűs kopár tájaiból, emellett felesége, Kay Sage is képviselteti magát, s ezen túl is akad még pár érdekes látomás. De Miro nem feltétlenül lenne kedvencünk, ha csak az itt látható képei alapján ismernénk, Dalítól is egyetlen (igaz, lenyűgöző!) festmény van a falon, s a három kiállított Magritte-mű közül is igazából a Kastély a Pireneusokban reprezentálja azt a klasszist, amire vágyunk, ha sosem látott, nagy gyűjtemény érkeztét harangozzák be.
Szóval, e tekintetben ez a dupla kiállítás kicsit csalódás. De kihagyhatatlan!

#  SzJ, 2014-08-10