Kifejezetten üdítő, hogy ez a figura nem valamelyik tankönyvből ismerős. És ugyan van még jó pár ilyen szobor, de lehetne több is. # -krl-, 2014-03-22
Nem egyszerű eldönteni, hogy tulajdonképpen kinek a szobrát avatták fel nemrég Budapesten a Falk Miksa utcában. Mert bár a helyszínválasztás és a vélelmezett rokoni kapcsolat alapján mondhatjuk azt, hogy Peter Falk lett megörökítve, azonban a szobor (szivarostól, kutyástól) egyértelműen a színész évtizedeken át megformált karakterét, Columbo felügyelőt ábrázolja.
Ugyan így a figurának már semmi köze Budapesthez, de ezzel nincs semmi baj, hiszen vélhetőleg mindenki szívesen emlékszik vissza a tébláboló, gyűrött Los Angeles-i hadnagyra, az pedig kifejezetten üdítő, hogy olyan személyiség alakjával gazdagítják a városképet, aki nem valamelyik tankönyvből ismerős.
Amúgy a nagyvilágban sokfelé találhatunk efféle emlékművet, melynek láttán az az első kérdésünk, hogy ez hogy kerül pont ide? Bruce Lee például – többek között – Mostarban kapott szobrot, Freddie Mercury Montreux-ben bűvöli a Genfi-tó hullámait, Frank Zappa pedig Vilniusban figyel egy pózna tetejéről. A válasz: valakik úgy gondolták, valakik beleegyeztek, valakik pénzt adtak rá, és valakik megcsinálták. És a lényeg: valakik szerették, tisztelték azt, akinek emléket állítottak.
(Meg kell jegyezni, hogy a Queen énekese kicsit kakukktojás, ugyanis Montreux ad otthont a Freddie Mercury Fesztiválnak, úgyhogy, a sort kiigazítandó, említsünk meg egy másik világsztárt, Michael Jacksont, akinek alakja Eindhoven turistaforgalmának feljavításában játszik szerepet.)
Magyarországon is találhatunk olyan szobrokat, amelyeket a tisztelet jeleként készítettek, ráadásul esetükben a helyszínválasztás sem tűnhet különösnek, sőt: Hofi Géza, Puskás Ferenc, Cseh Tamás, Bujtor István, hogy csak néhány közönségkedvenc híresség nevét említsük.
Az utókor szimpátiája azonban nem csupán a valós személyekre irányul. Ha népszerűségük okán nem lepődünk meg Sherlock Holmes vagy Don Quijote szobrain, akkor azon sem kaphatjuk fel a fejünket, hogy San Franciscóban Yoda már nem csak Jedi mesterként, hanem tereptárgyként is definiálható.
A mesefigurák talán külön csoportot képeznek, főképp, ha sokak kedvenc gyerekkori karakterei válnak köztéri kinccsé, legyen szó globálisan ismert figurákról, vagy helyi-térségi specialitásokról. Ez utóbbira példa lehet Lolka és Bolka Bielsko-Białában, Spejbl és Hurvínek Plzenben illetve Prágában, vagy épp a Varázsceruza kisfiúja és kutyája Łódźban.
És természetesen Magyarország sem marad fiktív figurák nélkül, igaz, ezek nem annyira mesehősök, mint ifjúsági regények alakjai. Gondolok itt A Pál utcai fiúk einstand-jelenete alapján készült, Práter utcai alkotásra, valamint Bagaméri szobrára, utóbbi estében azzal a kitétellel, hogy az elátkozott fagylaltos kisújszállási emlékművéhez – és egyben a Keménykalap és krumpliorr minden lében kanál karakteréhez – valós személy szolgált mintául. S talán csatlakozhat hozzájuk még egy figura, bár ő csak kétdimenziósan örökítődött meg: egy pesti ház falára festették fel Rejtő Jenő pincérét, aki, névtelenségével túlmutatva egy-egy konkrét személy kultuszán, a pesti társasági élet egy gazdag momentumát szimbolizálja.
Ha már a jelentéstöbbletnél tartunk, érdemes megemlíteni egy lengyel példát, a poznańi nyelvjárás szobrát. Nem meglepő módon Poznańban található, s első látásra egy biciklit toló idősebb urat ábrázol – ő az öreg Marych, akinek szimbolikus jelentőségű alakját Juliusz Kubel lengyel író találta ki, s akinek köztéri megformálása vélhetőleg felidézi a figurához kapcsolódó mögöttes tartalmat minden poznańi (s minden, idegenvezetéssel erre járó turista) számára, egyszerre gazdagítva a városképet és erősítve a helyiek identitását.
Rejtő pincére mellé is kellene még egy-két ilyen, túlmutató figura. Szándék nyilván volna rá – a Facebookon például van egy csoport, melynek már a neve is sokatmondó: Legyen szobra Minarik Edének! Teljesen jogos az óhaj, a Csabagyöngye csapatot gründoló mindenese Mándy Iván, Sándor Pál és Garas Dezső jóvoltából mára már jelképpé nemesült.
S ha egyszer tényleg felavatják a mosodás szobrát – vagy hát, addig is –, lehetne folytatni az ötletelést, összeszedni a kis nagy emberek listáját, s szépen lassan szobrokban látni viszont reményeinket, ábrándjainkat, végső soron: magunkat.
És, hogy nem csak a szépet és jót, a nosztalgikust és a keserédest lássuk, állhatna egy téren, feszíthetne egy talapzaton akár Hufnágel Pisti is. Akkor rendre szembesülhetnénk azzal, hogy bizony sokszor istenítünk olyan alakokat, akikről túl későn derül ki, hogy becsaptak minket.
Vagy, hogy olcsóbban kijöjjünk, választhatnánk egy tárgyat, ahhoz kevesebb bronz kell mint egy egész alakhoz.
Lehetne például a kivehető ajtós NDK turmixgép.
Átvitt értelemben: valami, amire vágyunk, s ha majd egyszer megkapjuk, akkor nagyon boldogok leszünk. De egyre csak várunk, csak várunk, csak várunk rá.
Lehetne ennek szobra?
Na, jó, ha nem akkor beérjük kevesebbel is.
Mondjuk, egy norvég teflonnal.
# -krl-, 2014-03-22
