Tornyai Péter művészetének különös vonása, hogy úgy vet fel mélyebb, akár filozofikus kérdéseket, hogy eközben a közönség remekül szórakozik.  #  Sipi, 2014-04-26

2014. április 23.
Zeneakadémia – Solti György Kamaraterem
TORNYAI PÉTER szerzői estje

*

Tornyai Péter a fiatal zeneszerző-generáció egyik kiemelkedő tehetsége, műveivel több hazai és nemzetközi versenyen is díjakat nyert már, a 2011-es Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenyének kamarazene kategóriájában első díjat kapott. A díjjal járt egy szerzői est lehetősége is, amelyet a Zeneakadémia átépítése miatt csak most, április 23-án rendeztek meg a Solti György Kamarateremben. Az eseményen egy ősbemutató mellett hat régebbi darab hangzott el. A műveket – apparátusukat tekintve – kamara- és szólódaraboknak tekinthetjük, azonban a szólózene fogalma az este során többször is bizonytalanná, sőt kétértelművé vált.

A szerzővel a színpad átrendezése alatt több alkalommal is Fazekas Gergely beszélgetett. A legelső kérdés rögtön az interjúalanyba is fojtotta a szót, de elismerhetjük, hogy igen kevesen tudnának hirtelen valamilyen tartalmas választ adni, ha azt tudakolnák tőle, mit jelent számára a zene.
Ezen az úton aztán mégis sikerült megtudni, hogy az idő kezelése igen fontos kompozíciós elv Tornyai Péter számára. Ezt rögtön megerősítette az első darab is, amelynek a címe nem véletlenül lett ...about time (…az időről). Az akusztikus gitáron játszó Koltai Kata és a csellón közreműködő Rohmann Ditta mellett Bodrogi Éva nemcsak a rövid, időről szóló gondolatokat foglalta énekbe, hanem a műben fontos szerephez jutó ébresztőórát, sakkórát és metronómot is kezelte. Még a Tornyai darabjaiban teljesen járatlan hallgató számára is feltűnhetett, hogy itt most nem egyszerű zenei előadás folyik, hanem egyfajta színészi játékkal kiegészített produkció. A szoprán szólista számára a darab előírta a gesztikulálást is, például úgy, hogy a sakkóra állítgatásaival összhangban hol a gitár, hol a cselló számára jelezte a játéklehetőséget. A darab inkább a szöveg és az utalások szintjén foglalkozott az idővel, kevésbé hatott a hallgató időérzékére.

A színpad átrendezése közben megtudhattuk, hogy Tornyai Péter jobban szereti, ha a közönség először önállóan alkot véleményt egy-egy darabjáról, ezért csak a már elhangzott művekről fog szólni, és úgy véli, a legoptimálisabb helyzet az lenne, ha a művek kétszer hangzanának el, és az első előadás után a közönség közösen beszélné meg, mit is hallott. Erre itt most sajnos nem volt mód.

Másodikként a (valószínűleg a hangszer alakjára szellemesen utaló) vonalak trapézban című, cimbalomra komponált darab következett, Petr Spěvák előadásában. Ez az éterien átszellemült zene megerősítette azt a benyomást, hogy Tornyai legtöbbször alapjában véve harmonikus, néha egészen tonális hatású zenei világban mozog, nem célja az önmagáért való nyers hangzás használata, inkább mindig a benyomások és a mondanivaló szem előtt tartásával alakulnak ki művei.

Ezt a harmonikus világot ugyan némileg kérdésessé tette a szólóbrácsára írott magányos hallucinációk című darab Bársony Péter előadásában, ami, úgy tűnt, minden, az elmúlt évszázadban kitalált vonóseffektust felsorakoztat, a vonóval a szordínón nyekergéstől a hangszer testén való játékig. Ugyanakkor azt is világossá tette, a művek és címeik között talán a szokásosnál is szorosabb kapcsolat van: utólag minden kompozíció esetében magyarázatot adnak arra, miért is hallotta azt a hallgató, amit.

Bátran állíthatjuk, hogy az est egyik fő produkciója a Bali János által előadott Egy majdnem lakatlan szigeten (Bali szigetén?) című darab volt. A furulyákat alkalmazó zene egy (ma még) névtelen „hangszert” alkalmazott: több kisebb-nagyobb furulya volt felerősítve egy lécekből ácsolt keretre, némely fúvókájára lufi erősítve, némely hanglyukait pedállal működő szerkezet nyitotta és zárta, egy speciális eszközzel pedig egyszerre többet is meg lehetett szólaltatni. Ez utóbbi tény nem gátolta meg az előadót abban, hogy időnként egyszerre több furulyát is szájjal megfújjon – amennyi épp a kezébe fért. (A szerkezetet maga Bali János építette.) A mű csak eleinte tűnt kifejezetten humorosnak, később – különösen a lufikkal megszólaltatott hangszerek lekonyuló hangja miatt – bizony a mélységei is feltárultak. Az egész este alapján is megállapíthatjuk: Tornyai Péter művészetének különös vonása, hogy úgy vet fel mélyebb, akár filozofikus kérdéseket, hogy eközben a közönség remekül szórakozik. A darabokba írt, az előadó színészi viselkedésére vonatkozó utalások miatt azonban igen valószínű, hogy mindez leginkább csak élő előadáson hat, a hangfelvétel ennek csupán nagyon kis részét lenne képes visszaadni, sőt, kérdéses, hogy a művek nagy része felvételről való ismételt meghallgatás során is képes lenne-e lekötni a hallgató figyelmét. Élő előadáson ilyen probléma azonban fel sem merül, Bali Jánost méltán megérdemelt tapsvihar és éljenzés fogadta a mű elhangzása után.

Tornyai Péter a művek közötti beszélgetés során azt is elmondta, hogy nagyon erős kötődés fűzi a kamarazenéhez, és a zeneszerző mellett elsősorban kamarazenészként határozná meg zenei munkásságát. Bármilyen művet is ír, nem tud és nem is akar kibújni ebből a szerepből, ez pedig leginkább az általa hegedűn előadott 4 Morpheusz-töredék magyarországi bemutatója támasztotta alá.
Bár a mű szólóhegedűre íródott, a háttérben hangszóróból szólt egy korábban felvett szintén szólóhegedű-zene, amire az előadó által játszott szólam folyamatosan reflektál, értelmezi azt (a rögzített hegedűszólamban csak a legvégén van – igaz, akkor csattanós módon egyre mélyebbre és lassabbra módosított – elektronikus manipuláció). Ez a darab azért is volt különösen figyelemre méltó, mert a hifivel foglalkozók és audiofilek egyik kedvenc témáját is nagyon érdekes felvetésekkel bővíti ki: a rögzített hegedűszólam első belépése ugyanis a szólóhegedűs játékával egyidejűleg, egy nagyon magas kitartott hangon következik be. Mivel ismeretlen volt a tény, hogy itt hangfelvételt is hallunk, igencsak meglepő volt, amikor Tornyai Péter vonója eltávolodott a húroktól, a hang viszont tovább szólt – immár a háttérben elhelyezett hangszóróból. Az illúzió rendkívül meglepően sikerült, pillanatokig nem is lehetett felfogni, miről is van szó. A hangfelvétel már képes lenne egy szólóhegedű hangját ennyire hűen reprodukálni? A darab további részében azért meg lehetett különböztetni a felvételt az élő zenétől, mégis, ez a pár pillanat jócskán adna gondolkodnivalót a megrögzött hifistáknak. Paradox módon ez aztán valóban olyan darab, amit (vagy legalábbis aminek ezt az aspektusát) hanghordozón egyáltalán nem lehetne teljes valójában megmutatni, hiszen a hangfelvétel hangfelvételről nem reprodukálható...

Ezután egy ősbemutató következett: a da camera című darabot Bán Máté játszotta fuvolán, Koltai Kata gitáron és Kovács Balázs harsonán. Itt talán minden eddiginél jobban előtérbe került a színészi játék. A mű három tételében az előadók különböző elrendezésekben (az első kettőben részben egy függöny mögött) játszanak, szerepet kap itt is a hangosítás, de a humor is, amikor a fuvolásnak az lesz a szerepe, hogy a másik két zenész játékába belepiszkáljon, elállítva a gitár hangolását vagy mozgatva a harsona tolócsövét. Itt is megfigyelhettük, hogy Tornyait nagyon érdekli a zenészek egymáshoz való viszonya. (A nyilvánvaló és magától adódó módokon kívül viszont nem foglalkozik a zenészek és a közönség viszonyával.) Különösen fontos megemlíteni a szerző jó ízlését is azt illetően, hogy tudja, mikor kell véget érnie egy darabnak: minden műve pontosan egyensúlyoz a zeneileg épp jól befogadható időtartam határán.

Végezetül a Szabad Hangok Énekegyüttes által előadott Hölderlin-fordítások hangzott el. Az előadás némileg csiszolatlannak hatott, az érdekes, elgondolkodtató ötletek viszont itt sem maradtak el. Ilyen volt például a lyukszalagos zenedoboz egyszerre átszellemült és fáradt hangja, a mobiltelefonokba énekelt és onnan visszajátszott hang vagy a pingponglabda tányérban pattogtatása.

Az este emlékezetes élményeket nyújtott – megérte bepillantani Tornyai Péter zenei világába.

#  Sipi, 2014-04-26