Schönberg és Webern elriasztotta a közönséget, Gyöngyösi Ivett viszont szinte házigazdaként hívott meg mindenkit Schumannhoz.  #  Sipi, 2014-11-20

2014. november 16.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budafoki Dohnányi Zenekar
Gyöngyösi Ivett (zongora)
Vez.: Hollerung Gábor

WEBERN: Passacaglia, op. 1
SCHUMANN: a-moll zongoraverseny, op. 54
BRAHMS–SCHÖNBERG: g-moll zongoranégyes – zenekari átirat

*

A Budafoki Dohnányi Zenekar november 16-i estjének programja kettősséget tartogatott: szokványos is volt meg nem is. A nyitány–versenymű–szimfónia felépítés sémája ugyan megmaradt, nyitány gyanánt viszont Anton Webern ritkán hallható, op. 1-es Passacagliája szerepelt a műsoron, ezt követően Schumann a-moll zongoraversenye hangzott el a fiatal, tehetséges zongorista, Gyöngyösi Ivett közreműködésével, szimfónia gyanánt pedig Johannes Brahms g-moll zongoranégyesének Arnold Schönberg által meghangszerelt változata zárta a programot.

A hangverseny előtti beszélgetésen a karmester, Hollerung Gábor elmondta, hogy a közönség valószínűleg megijedhetett két névtől, mégpedig Schönberg és Webern nevétől, mert a jegyeladások némileg visszaestek. Valamit ezek szerint mégiscsak tudhatott a második bécsi iskola, hiszen a XX. század eleji „rémfilmek” ma már inkább nevetségesnek tűnnek, de ha Webern és Schönberg nevével még mindig rémisztgetni lehet egyes koncertlátogatókat (Alban Bergnek szerencséje, hogy ezen az estén kimaradt…), akkor a zenei alkotások mégiscsak kiállták az idő próbáját.

A cinikus megjegyzések helyett persze inkább örülni kellene, hogy néha Webern egy-egy művével találkozhatunk a koncerttermekben. (S bár a karmester szerint a Brahms–Schönberg zongoranégyes-átirat valószínűleg még sosem hangzott el Magyarországon, ezzel kapcsolatban is érdemes megjegyezni, hogy tavaly éppen kétszer is.)

A Passacaglia ugyan Webern első opusa, de el kell ismerni: eléggé nehéz. Különösen a többszólamúság és az összetett hangszerelés miatt értő és figyelmes előadás tud csak rávilágítani az értékeire. Ez sajnos ezen az estén nem valósult meg. A túl gyors tempó és a kevéssé kielégítő szólamtisztaság nem segítette a zenei szövet megértését, a szerkezet pedig kidolgozatlannak hatott. Mindenképpen örömteli, hogy az előadók megpróbálkoztak ezzel a művel, s bár a dinamikai árnyalatok megjelenítése egész jól sikerült, Webern zenéjének szépségeit és érdekességét azonban sajnos nem tudták megmutatni.

Egészen más jellegű (de szintén igen magával ragadó) zene Schumann a-moll zongoraversenye. Ez az előadók számára otthonosabb darab, a produkcióból ez mindenképpen kiderült. Gyöngyösi Ivett a koncert előtti beszélgetésen nem vett részt, mégpedig a bejelentés szerint azért, mert inkább a zenével szerette volna elmondani, mit is gondol Schumannról. S már az első ütemektől kezdve valami különös dolog történt: a zene valóban elkezdett beszélni. Gyöngyösi Ivett otthon volt, a hallgatókat pedig meghívta Schumann világába, ahhoz a komponistához, akinek zenéjét a műsorfüzet tanúsága szerint legközelebb érzi magához. Sajnos a zenekar ebben nem volt igazán partner, a felületes rohanás néhol érezhetően ellentétben állt a szólista szándékaival, és technikailag is olyan kemény kihívás elé állította, amire nem volt felkészülve. Időnként aztán mintha a pianista azt mondta volna: „azért is úgy fogjuk eljátszani, ahogy én szeretném”, és egy megismételt frázist már Hollerung Gábor is lassabban vezényelt, igazodva a zongoraszólamhoz. Összjáték tekintetében a második tétel sikerült talán a legszebben, az utolsó pedig picit fáradtabban, ugyanakkor a zongora szólamában végig olyan érdekes formálást, szólamok közötti egyensúlyt lehetett hallani, ami Gyöngyösi Ivett valóban bámulatos tehetségét dicséri. Egészen biztosan sokat fog még fejlődni (a dinamika is kevés volt a Nemzeti Hangversenyterem légteréhez), hisz a technikai, „mesterségbeli” dolgok tanulhatók. A zeneiség, ízlés, tehetség nem – ezekkel viszont már most is rendelkezik.

A szünet után következett az a mű, ami a Schönberg nevétől visszarettenő hallgatóknak valószínűleg nagy meglepetés lehetett, hiszen Brahms g-moll zongoranégyesét ennél hollywoodiasabban nem is lehetetett volna meghangszerelni. Mindenképpen ellentmondásos darab ez, azonban tagadhatatlan, hogy mutatós és elsöprő lendületű; biztos siker. A lendületből nem is volt hiány, és a sikerből sem. Ebben a zenei világban a Budafoki Dohnányi Zenekar is jobban eligazodik. A zenekar egyes szólamai szép produkciót tudnak nyújtani, a mélyvonók erőteljessége, egy-egy szépen sikerült fafúvós vagy kürtös szóló emlékezetes maradt, azonban az együttjátszás, a koncepció, a kidolgozott és finom árnyalatok tekintetében még van mit fejlődni. A koncert előtti beszélgetésen Hollerung Gábor külön kiemelte a zenekari tagok közötti barátságos, segítőkész hangulatot, ez mindenképpen jó alap a fejlődéshez. Ami viszont számomra már sok, az a karmester vezénylési stílusa, a már-már önmaga karikatúrájába hajló táncolás. A zene – ha jó, ha rossz – magáért beszél. Kár mást előtérbe tolni helyette.

#  Sipi, 2014-11-20