Az angol énekegyüttest mindig is az jellemezte, hogy a vokális állapottól függetlenül lenyűgöző produkcióval tudnak estéről estére a közönség elé állni. Így volt ez most is.  #  SzJ, 2014-11-09

2014. november 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

The King’s Singers
MR Gyermekkórus

*

Új tenorral jött a King’s Singers Budapestre. Julian Gregorynak nem lehetett könnyű dolga, mert az eredeti jelölt visszalépése után, a nyár közepén került be a csapatba, pont a szokásos augusztusi szünet előtt, és szeptemberben már teljes fegyverzetben kellett színpadra állnia. E pesti koncerten újonc mivoltára csak az utalt, hogy a többieknél sűrűbben nézett a kottába, vokális teljesítménye alapján pedig egyértelműen jó választásnak bizonyult, csakúgy, mint a legutóbbi igazolás, a két éve debütáló bariton, Christopher Bruerton. Mindketten jobbak, mint elődeik voltak, érkezésükkel a középfekvésben jelentős javulás állt be, ugyanakkor a mély szólamokból még mindig hiányzik egy kis plusz erő, és a magasabb kontratenor szólamot 1990 óta birtokló David Hurley hangja mintha kezdené elveszíteni teltségét.
Azonban az énekegyüttest mindig is az jellemezte, hogy a vokális állapottól függetlenül lenyűgöző produkcióval tudnak estéről estére a közönség elé állni.

Így volt ez most is, legalábbis az első részben, amelyben a nyitó reneszánsz blokk és Saint-Saëns Téli szerenádja mellett kortárs művek kaptak jelentős súlyt. Ezek közül Libby Larsen Valentin nap jegyében fogant négytételes műve (Four Valentines – A Lover's Journey) kifejezetten a King’s Singers felkérésére íródott, a félidő végén megidézett három szerzőnek pedig 2011-ben külön albumot is szentelt az énekegyüttes (High Flight), a lemezről Morten Lauridsen és Eric Whitacre egy-egy darabja között az ex-King’s Singer Bob Chilcott A flower given to my daughter című kompozíciója hangzott el. Az első mű áhítatosságával, a második izgalmasságával, a harmadik pedig bensőséges hangulatával hatott, s e szünet előtti záró blokk cseppben a tengerként mutatta meg, hogy egy műsorív felépítésekor nem számít, mennyire ismertek vagy népszerűek az összeválogatott darabok.

A második rész már könnyedebb hangvételt ütött meg, az MR Gyermekkórus röpke fellépése valószínűleg senkiben nem generált katarzis iránti igényt, viszont az ifjú kóristák Mendelssohn-motetták részletei után Tóth Péter Buborékok című sorozatának tolmácsolásával eleget tettek mindennek, amit az egyszeri hallgató vár tőlük. A Kiss Judit Ágnes versei alapján komponált ötrészes kórusfüzér a szöveghez igazodva igényel és mutat könnyedséget, szárnyalást, játékosságot, ritmusos lendületet vagy épp csendes súlyosságot, attól függően, hogy buborékokról, gyalogbékáról, téli estéről, netán verset és néha prózát író krokodilról van szó. (Hogy a szöveget időnként nem – vagy nehezen – érteni, az hazai színpadokon már-már megszokott dolog, ha magyar nyelvű előadásról van szó…)

A Gyermekkórus a King’s Singersszel közös produkcióra is vállalkozott, ami az angoloknak rutinmunka lehetett, lévén a két darab (The Gift to be Simple, illetve You are the New Day) repertoárjuknak „ordas klasszikus” részét képezi. Laza átvezetés volt ez a záró blokkhoz, amely ezúttal homogén jelleget mutatott, a változatos könnyűzenei darabok helyett a csapat tavaly megjelent, Great American Songbook című albumán hallható dalokból állt. A lemez a XX. század populáris amerikai zenéjét idézi fel, nagyrészt a Rodgers–Hart szerzőpáros és Cole Porter szerzeményeit tartalmazza. Dacára annak, hogy ez a zenei világ inkább odaát great, nálunk legfeljebb csak american, a koncert hallgatósága nagyra értékelte a produkciót. Sokadszorra igazolódott, hogy ettől a csapattól a közönség bármit elfogad.

Nem kétséges, hogy a King’s Singers már nem annyira énekegyüttes, mint inkább brand, s ennek megfelelően a tagok – vélhetőleg a mögöttük álló menedzsment támogatásával – a szakmai színvonal mellett az arculati jellemzők szabta követelményeket is szem előtt tartják. Egyszerre elegáns és laza megjelenés, kisfiús és férfias kisugárzás, mosoly és komolyság. Bárhol és bármikor meghódítják a közönséget. Naponta jelentkeznek a közösségi oldalakon, blogolnak, lövik a szelfiket (lásd e cikk illusztrációját; a fotót november 1-jén a drezdai Miasszonyunk-templomban készítették). Ha kell, félmaratont futnak, ha kell, beszállnak az Ice Bucket Challenge-be. Ide tartozik az is, hogy a koncert elején a köszöntőszöveget a basszista Jonathan Howard magyarul mondta el, papír nélkül, tökéletes kiejtéssel, a gyerekkar műsora alatt Christopher Gabbitas videoüzenetet töltött fel a Facebookra, a koncert után pedig a tagok a Műpa előcsarnokában a közönség között elvegyülve dedikálták a lemezeket, kottákat, műsorfüzeteket, mindenkivel (!) váltva legalább egy hello-thankyou-t, ha nem épp pár mondatot, végig mosolyogva, látszólag fáradhatatlanul. Pedig előző nap még Stuttgartban adtak koncertet, másnap este pedig Madridban várták őket – blogjukból tudható, hogy a pesti hangverseny után nem sok idejük maradt, hajnalban repülőre ültek, és napfelkeltekor már a felhők fölött szárnyaltak. Ahogy közönségük előző este.

#  SzJ, 2014-11-09