Cleese humoros megjegyzésekkel fűszerezve mesél élete első harminc évéről, a karrierig vezető útról és mindazon élményekről, amelyek szerepet játszottak jól ismert karaktereinek megalkotásában.  #  SzJ, 2015-01-13

JOHN CLEESE: Na, szóval
(So, anyway…)
420 oldal
4200 Ft
HVG Könyvek
2014

*

„És most valami egészen más” – kézenfekvő lenne ezzel a mondattal, John Cleese emblematikussá vált szlogenjével kommentálni az egykori Monty Python-tag önéletrajzának megjelenését, hiszen az angol humorista már sok mindent írt, de autobiográfiát még nem. Ám szó sincs arról, hogy „valami egészen mást” kapnánk, mert dacára annak, hogy ezúttal nem a szárnyaló fantázia megnyilvánulásáról, hanem tényirodalomról beszélhetünk, a szerző a tőle megszokott humoros megjegyzésekkel fűszerezve mesél élete első harminc évéről.

A történet a Monty Python Repülő Cirkusza debütálásával ér véget, de a stílusnak köszönhetően azok sem csalódhatnak, akik a könyv megjelenését hírül véve arra számítottak, hogy a szakmai karrier jól ismert állomásairól olvashatnak bennfentes információkat. Általában valóban nem sül ki semmi jó abból, ha egy sztár csupán a gyermekkoráról, iskolai éveiről és a híressé válás előtti kísérletezésekről emlékezik meg, mert mindez könnyen érdektelenségbe fullad, Cleese azonban nemcsak, hogy szórakoztatóan számol be minderről, de memoárjával rávilágít arra is, miből és honnan táplálkozott a tévében és a filmvásznon megjelenő karaktereinek megírásánál és megformálásánál.

Csak első olvasásra lehet meglepő, hogy a szerző introvertált, szorongó személyiségként jellemzi magát. De végigolvasva emlékezéseit, különféle élmények hatására végzett önvizsgálatának konklúzióit valamint utalásait a későbbi terápiáira, megértjük, hogyan vetítette ki komplexusait az általa játszott figurákba.
Folyamatos költözésekről, szerethetetlen, „omniphobiás” édesanyáról, iskolai beilleszkedési nehézségekről szólnak a gyermekévek, megspékelve a merev társadalmi berendezkedés viselkedési normáival. A megfelelni vágyásból fakadó önvédelmi reakciók sodorják Cleese-t a humor felé, ellentámadáshoz pedig a szarkazmust választja. Hogy ezt mennyire testhez állónak találja, arról árulkodó megjegyzést találhatunk a könyvben, amikor arról ír, hogy cambridge-i tanulmányai előtt két évre tanári állást vállalt egykori iskolájában, és a diákok leszereléséhez is bevetette ezt a fogást: „Gyönyörű. Olyan, mint hordóban lévő halakra vadászni, vagy hülyét csinálni Donald Trumpból. Annyira könnyű, hogy már kínos.”

Rengeteg figurájánál jelenik meg a verbális agresszió, a tartózkodó hűvösség, a merevség, az arrogáns megnyilvánulás, a lekezelő testbeszéd és – például Basil Waczak esetében – a zavarodottság, melyek mögött a szorongás, a le nem vezetett feszültség, a gyengeség, a hátrányos tulajdonságok és a félelmek (a tekintélyvesztéstől és a meg nem feleléstől való félelem) leplezése húzódik meg. Ha nem is a szkeccsekből ismert szélsőséges formában, de az olvasottak alapján Cleese-nél e komplexusok egy része a való életben is jelentkezett.

Mára valószínűleg már jelentős előmenetelt ért el ezek feldolgozásában, legalábbis erre utal, hogy a könyvben a nehézségekre is humoros kommentárral emlékszik vissza. Például amikor arról ír, hogy tanítványaival sehogy sem tudta megértetni a foci szabályait, a foglalkozás szemléletes leírását azzal a megjegyzéssel zárja, hogy „az első szintet sikeresen vettük: rúgták a labdát ahelyett, hogy megpróbálták volna megenni.” Azt pedig már szinte természetesnek veszi, hogy amikor szerepet kapott egy Broadway-musicalben, be tudta bizonyítani a zenei rendezőnek, hogy létezik olyan ember, aki nemhogy táncolni, de énekelni sem tud…

A New York-i fellépéshez egy váratlan pályamódosítás vezetett. Cambridge-i joghallgatóként hozzácsapódott az egyetemen működő Footlights csoporthoz, akik vicces műsorokat állítottak színpadra, s közülük jó néhányan innen kerültek a televíziós és rádiós szórakoztató műsorok világába. Cleese-re is itt figyeltek fel, úgy szerzőként mint előadóként. Egy műsorukkal új-zélandi és amerikai turnéra indultak, így a nemzetközi jelenlét valamint írásainak színvonala, színpadi megjelenése újabb és újabb felkéréseket generált. A jogászi karrier ugrott, cserébe viszont az említett Broadway-szerep mellett a BBC adásaiban tűnt fel, ahol különféle formációkban készített műsorokat, mígnem egyszer összeállt néhány, korábbról már innen-onnan ismert szerzővel (Graham Chapman az egyetem óta szerzőtársa volt,Terry Gilliammel az amerikai munkái során dolgozott együtt egy projektben, Idle, Palin és Jones pedig szintén egy már futó műsor szerző-előadóiként szerepeltek a televízióban). A többi már történelem.

Noha a kezdetekről szól a könyv, Cleese egész egyszerűen nem teheti meg, hogy ne tegyen utalást későbbi munkáira, az életében fontos szerepet betöltő kollégákra. És ahogy saját személyiségjegyeit őszintén fedi fel, azzal is sokat elmond, kit milyen megjegyzések kíséretében említ meg. Árulkodó, hogy míg szinte mindenkiről pozitív színezetű jellemzést ad, szurkálódó félmondatai alapján Terry Jonest, Terry Gilliamet valamint a Daily Mailt a világegyetem felfoghatatlanul bosszantó jelenségeiként tartja számon.

Hogy miért, arra talán fény derül a jövőben. Merthogy egy a hvg.hu-nak adott interjúja szerint Cleese további kötetek megírását tervezi.
Így tehát ha minden jól megy, a Na, szóval… után következik valami teljesen hasonló.

#  SzJ, 2015-01-13