Tizenkét órányi zene. 43 mű, 15 koncert, 5 helyszín. Mérceként Bach, mellette a XX századi a zene nagyjai. Bátor próbálkozás, felejthetetlen megvalósítás.  #  SzJ, 2015-10-17

2015. október 11.
BMC
A Hallgatás Napja

*

Hogy miért a hallgatásé lett ez a nap, arra a promóciós anyagban Keller András, a program egyik művészeti vezetője ad választ: „(…) többféle jelentést is hordoz magában; szeretnénk, hogy mindenki a maga számára úgy fordítsa le, ahogy akarja. Ennek az egyetlen szónak olyan sokféle árnyalata van, jelenthet meghallgatást, elcsöndesülést, elmélyedést, rácsodálkozást, felfedezést.”

De a hallgatás mellé nyugodtan odatehetünk egy másik szót is, ez pedig a bátorság. Mert merész húzásnak tűnt meghirdetni egyetlen helyszínre (azon belül 5 terembe) 15 olyan koncertet, melyek műsorát nagyrészt kortárs, vagy ritkán (netán nálunk még sosem) játszott XX. századi darabok alkotják. A maratoni, délelőtt tízkor kezdődő program egyik koncepciója az volt, hogy a közönség (jó értelemben véve) zavarba jöjjön a bőséges kínálattól, az egymást időben átfedő hangversenyek programját böngészve úgy érezze, bárhogy dönt, lemarad valami érdekesről. A másik – s talán fontosabb – elképzelés az Arcus Temporum fesztivál szellemiségére épült; a pannonhalmi rendezvényen minden évben egy világhírű kortárs zeneszerző és egy klasszikus komponista művei alkottak időíveket. Ez a szimbiózis volt tetten érhető a BMC-ben rendezett monstre eseményen is. Megint csak Keller Andrást idézve: „Mindenképp fontosnak tartottam, hogy legyen benne egyfajta kaleidoszkóp-jelleg a kortárs zenéről, mellette pedig ott lesznek mércének, társnak a régmúlt idők nagy szerzői.”

Nos, A Hallgatás Napján Bach volt a mérce, hozzá-mellé sorakozott fel egyebek mellett Gubajdulina, Messiaen, Pärt, Górecki, Kancheli, Schnittke, Steve Reich, no meg Kurtág, Ligeti, Eötvös, Vidovszky, Sáry, Jeney. És hozzájuk nőttek fel az előadók (többek között a Concerto Budapest, az UMZE, az Amadinda valamint számos ismert szólista és alkalmi kamaraformáció), akik 12 órán keresztül koncertről koncertre, teremről teremre cirkuláltak és mélyedtek el az éppen játszott szerző zenei világában. A számoknál maradva: 43 – a mainstream repertoárnál nagyobb figyelmet igénylő – műről volt szó, melyek közül és 9 esetben magyarországi bemutatóról is beszélhetünk.

Az ő teljesítményük tette lehetővé, hogy a rendezvényhez még egy szót kapcsoljunk: élmény.

A bőség zavara miatt lehetetlen is volt minden előadáson jelen lenni, ennélfogva az egy-egy produkció, vagy koncertrészlet aprólékos elemzése sem adná vissza a lényeget – de valószínűleg többet is ér az összbenyomás, a több mint 12 órányi rendezvény elmúlta után megmaradó élményfoszlányok sora.

A délelőtti programokat még csak kóstolgatták az érdeklődők, már ami a nézőszámot illeti, de aztán szinte mindegyik előadás telt házzal zajlott le. A nagyteremben 10-kor kezdődő koncerten Bach két zongoraversenye hangzott el (g-moll és A-dúr; BWV 1058 illetve 1055), közéjük ékelődve egy magyarországi bemutató, Giya Kancheli Morning Prayers című darabja. (Ez a komponistapárosítás már 2009-ben Pannonhalmán is jól működött!) Mondhatni, az időpontnak és az időjárásnak megfelelő hangulat uralkodott: őszi, esős barokk concertók plusz lassú, csendes, nyugodt reggeli áhítat a grúz zeneszerző Élet karácsony nélkül ciklusából.
A Jazzklubban közben Sáry László izgalmas, agyagcsengős Poliritmiája szólt, majd a Kamarateremben megint csak Bach és Kancheli, immár kisebb apparátussal. Fuvolán-fagotton az ismerős kétszólamú invenciók, utánuk a Ninna Nanna per Anna, fuvolára és vonósnégyesre, ezt sem hallhatta még nálunk eddig senki; kanchelis, egyszerre nyugodt és nyugtalanító hangzatokkal (az ismertető szerint bölcsődal rémálom-elemekkel, bár ez eredetileg Paul Taub gondolata – ő játszotta a fuvolaszólamot a mű lemezfelvételén).

Műsorváltozásból kifolyólag lehetett belefutni Schnittke 3. vonósnégyesébe a déli nagytermi koncerten. Nem egy agyonjátszott darab, de már harmadik alkalommal hallhattam, ezúttal is hatásos, meggyőző interpretációban. Gubajdulina kamaratermi 2. vonósnégyeséről lemaradtam, barátaim beszámolója alapján sajnálhatom, a Silenzio végét viszont elcsíptem, hát igen, megint csak: olyan felhozatal és minőség volt jelen ezen a napon, hogy már a morzsák is teljes értéket képviseltek.

Kettőkor Eötvös Pétertől a da capo című darab, cimbalomra vagy marimbára és kamrazenekarra, Mozart-töredékekre építő zene, a szólót Rácz Zoltán, a rendezvény másik művészeti vezetője abszolválta – ismét egy magyarországi premier (a cimbalmos változat hat nappal később debütál nálunk). Közvetlenül utána megint Kancheli, az Exil, Kolonits Klára énekli a szoprán szólamot, nem rajta és nem is a hangszeres előadókon múlik, hogy most ez az ideálisnál picit hosszabbnak, lassabbnak tűnik, és talán jobban is állnak Kanchelinek az instrumentális munkák.

Kamaraterem, a kínai rizsföldekről indult Tan Dun nyolc miniatűrje vonósnégyesre, a pekingi operát idéző elemekkel, pontos, feszes együttjáték, ami viszont utána kicsit hiányzik Górecki 2. vonósnégyesének első tételében. A repetitív anyag rendkívül magával ragadó így is, a második tételben már pontos, tempós minden, csak közben a nagyteremben vár egy másféle négyes: Steve Reich Quartetje, két vibrafonra és két zongorára. A szerző bevallása szerint is legösszetettebb műveinek egyike, de hát Holló Aurél és Rácz Zoltán anyanyelvi szinten beszéli Reichet, most tökéletes partnerük volt Mali Emese és Balog József is.
Bachtól ezen a napon az összes zongoraverseny megszólalt, az általam hallottak közül talán a Reich-mű után elhangzó f-moll concerto volt a legbensőségesebb, a szólót Ránki Fülöpnek köszönhettük (ugyanakkor ne hagyjuk említés nélkül a zongoraversenyek többi szólistáját, Balog Józsefet, Kemenes Andrást, Fejérvári Zoltánt sem).

És ekkor jött a nap revelációja, David Langtől a the little match girl passion. A szerző a Máté-passiót és a kis gyufaárus lány történetét gyúrta össze majd gondolta tovább; szoprán, alt, tenor és basszus énekes áll a színpadon, akik szólamaik mellett kisebb-nagyobb csilingelős ütőhangszereket is megszólaltatnak. A forma a passiókat idézi, a technika az akusztikus költészetet juttathatja eszünkbe, de a végeredmény több mint az alkotóelemek összessége. Eleinte félő volt, hogy elfogy az ötlet, de nem így történt, sőt, ami Bachnál a „Wenn ich einmal soll scheiden” kezdetű korál, itt egy bravúrosan megírt, dramaturgiailag nagyon eltalált, az ismeretlentől való félelmet és a hideg miatti remegést megjelenítő, vacogva-dadogva előadott passzus, lezárva „egyperces néma csenddel”. Ugyanilyen telitalálat volt a záró rész harmonizálása és repetitív riffje is.
Ezt a passiót tavaly már bemutatták a Zeneakadémián, nagyon remélem, hogy nem utoljára hangzott most el.

És közben már elkönyveltem, hogy lemaradok Kurtágról, Ligetiről, Melisről, Dukayról, Jeneyről..., és kimaradt kompletten két terem, ahol zenei filmeket lehetett nézni, illetve A fúga művészetét hallgatni partitúra-vetítéssel egybekötve. És még így is jutott a végére két nagykoncert. Elébb az évfordulós Pärttól a nyolc csellón előadott Missa Brevis, Bach F-dúr zongoraversenye és egy új Vidovszky-mű, a Budapest Promenád. Komplex anyag, koncentrált előadás.

És a záró hangverseny, amely fél órás késéssel kezdődött, mert a szervezők megvártak minden nézőt, aki esetleg más programon ül, de kíváncsi a fináléra. (Amúgy a háttérstábot dicsérendő: ez volt az egyetlen komoly csúszás a nap folyamán.)
Messiaen még nem volt, most vele kezdődött a műsor, a Couleurs de la Cité celeste egyike a zeneszerző absztrakt tanúságtételeinek, meghökkentő hangszerelés, a zongora mellett három klarinét, harsány rezek és ütők, elsőre inkább átérezhető mint értelmezhető mű. Bach d-moll zongoraversenyében színre lépett Csalog Gábor, akiről megállapíthattuk, hogy valószínűleg egy fejlettebb civilizáció épített bele valamit, másképp nem nagyon magyarázható az a szint, amelyen interpretálja a szólamot. A sikert learatva zeneszerzőként is bemutatkozott Nagy cirkusz op. 6. című szerzeményével, de ha e két megnyilvánulása alapján választanom kellene, inkább a zongorázása mellett tenném le a voksomat.
És zárásnak a Kvartett az idők végezetére. Keller András, Rohmann Ditta, Klenyán Csaba, Fejérvári Zoltán. All Star Quartet. Már a neveket olvasva tudható volt, mi várható, és igen, ez és így kellett ennek a napnak a végére.

Ahogy Keller András mondta: meghallgatás, elcsöndesülés, elmélyedés, rácsodálkozás, felfedezés. Volt itt minden. És ha minden igaz, lesz jövőre is.

#  SzJ, 2015-10-17