Toru Takemitsu From me flows what you call Time című művéből van egy híres felvétel a Sony katalógusában. Péntek este a lemezen hallhatónál sokkal jobb, minden tekintetben kiváló előadásban szólalt meg ez a darab.  #  Sipi, 2015-02-17

2013. február 13.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Amadinda Ütőegyüttes
Vez.: Vajda Gergely

TORU TAKEMITSU: From me flows what you call Time
J. S. BACH: C-dúr versenymű két csembalóra és zenekarra, BWV 1061 (Holló Aurél átirata)
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Sinfonia concertante négy ütőhangszerjátékosra és zenekarra

*

A Magyarországon kevéssé ismert, de világszerte egyik legismertebb japán zeneszerző, az 1996-ban elhunyt Toru Takemitsu művei – ahogyan Rácz Zoltán a hangverseny előtti beszélgetés során elmondta – a japánoknak nyugati, a nyugatiaknak japán zene. Ez a meghatározás akár a szerző céljainak sikerességét is mutathatja, hiszen Takemitsu a keleti és nyugati zenekultúra szintézisét tűzte ki célul, és mindezt egyfajta keleti filozófiával ötvözte. Meglehetősen termékeny zeneszerző volt, kilencvennél több filmzenét és több száz önálló hangszeres művet alkotott, de filozófiával és esztétikával kapcsolatos írásai is több kötetnyi könyvet töltenek meg.

1990-ben a Carnegie Hall az intézmény fennállásának 100. évfordulójára rendelt tőle nagyzenekari művet, amit a Bostoni Szimfonikus Zenekar mutatott be Seiji Ozawa vezényletével. Takemitsu szeretett versekből vett idézeteket adni műcímeknek, új darabjának címeként is barátja, Ooka Makoto Tiszta kék víz című verséből a víz ősi szellemének mondatát választotta: From me flows what you call time (Belőlem áramlik, amit időnek hívnak).
Ezt a mélyen meditatív zenét hallhattuk péntek este elsőként a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és az Amadinda együttes koncertjén. A nagy létszámú szimfonikus zenekar és a különösen bő apparátusú ütőhangszer-szekció ellenére a darab kristályosan áttetsző hangzású, szinte alig emelkedik forte dinamikai tartományba, de a figyelmes hallgatónak, aki hajlandó befogadni Takemitsu zenei világának meditatív jellegét, magával ragadó félórát nyújt.

A zenekar már az első pillanatban kiváló atmoszférát teremtett, amihez hozzájárult aztán, ahogy a földszinten a széksorok között hátulról a színpadra sétáló két ütőhangszeres kis harangokat ütögetett ritmikusan. (A darab a szimfonikus apparátus mellett öttagú ütőegyüttest igényel, az Amadindát a zenekar egyik ütőse, Varga Zoltán erősítette.) A térbeli hangzási lehetőségeket még fokozta, hogy az Amadinda másik két tagja a színpad két hátsó sarkában elhelyezett ütőhangszereken játszott, a harmadik emeleti oldalerkélyhez pedig harangokat erősítettek, amelyeket két oldalon öt szalaggal kötöttek a színpadon elhelyezett kerethez, ezekkel lehetett őket megszólaltatni. (Az öt szalag az öt természeti elemet jelképezte: kék a vizet, piros a tüzet, sárga a földet, zöld a szelet és fehér az eget).

A műből van egy meglehetősen híres felvétel a Sony katalógusában, amin a Pacific Symphony Orchestra és a Nexus együttes játszik, azonban kijelenthetjük, hogy az Amadinda és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Vajda Gergely vezényletével péntek este a lemezen hallhatónál sokkal jobb, és minden tekintetben kiváló előadást nyújtott. Mind az esetenként elsötétülő hangszínek, mind az arányok, a fényes, csengő-bongó hangzások kibontása, a remekül eltalált tempó és végül a két ütőhangszeres egymással vetélkedő „kadenciája” élményszámba ment, s mindemellett a darab szertartásos jellege sem veszett el. Persze ezt a fajta hangszerelést és a térbeli hangzásokat igazán csak élőben lehet teljes pompájában élvezni, és ez a zene talán nem mindenki számára könnyen befogadható, de ha valaki fogékony rá, akkor ebből az előadásból minden bizonnyal megszerethette Takemitsu művét.

A koncert eredeti programja szerint Vajda Gergely új, Drums, drums, drums című művének bemutatója következett volna, ehelyett azonban J. S. Bach (Holló Aurél által marimbákra és vibrafonokra átírt) BWV 1061-es csembalóversenyét hallhattuk. Rácz Zoltán az előhangban elmondta, hogy Vajda Gergely művét sajnos nem sikerült a hangverseny időpontjára kielégítő módon megtanulniuk, így az utolsó pillanatban módosítottak a műsoron, az új mű bemutatóját pedig egy későbbi időpontra halasztották. Ilyesmi azért néha még egy Amadinda színvonalú együttessel is előfordulhat, remélem a kimaradt művet majd valamikor a jövőben egy, a mostanihoz hasonlóan izgalmas műsor keretén belül lesz alkalma a közönségnek megismernie.

A Bach-átirat ugyanis szintén érdekességszámba ment, habár a földszintről hallgatva a marimbák és vibrafonok hangja eléggé elfedte a kis létszámú vonószenekart, és a csengő-bongó hangzás időnként a többszólamúság kibogozhatóságának a rovására is ment. Ami viszont megmaradt, az a négy zenész bámulatosan összecsiszolt játéka volt, és a különleges hangszerek által Bachnak adott egzotikus szín.

A második félidőt kitöltő darab, Gyöngyösi Levente Sinfonia concertantéja szintén érdekességeket tartogatott (és egy meglepetést is – a zenekarnak: Vajda Gergely bejelentette, hogy az egyik zenekari szólam kottája elkeveredett, így percekig azt keresték, mire meglett). A 2013-ban keletkezett darab közepes méretű zenekart és négy szóló ütőhangszer-játékost igényel. Az Amadinda négy játékosa meglehetősen széles skálájú ütőhangszer-arzenálon mutathatta be virtuozitását, ehhez a zeneszerzőnek az együttes hangszerraktárában tett látogatása adta az ihletet. Ez estben a kevesebb talán több lett volna, mert elég sokszor lehetett érezni azt, hogy inkább csak a mennyiség, a „leltár” puszta növelése miatt dúsítja még több és több hangszer a szólamokat, önálló művészi vagy mondanivalóbeli (akár csak a hangszínek gazdagítása miatti) okát ennek nem lehetett felfedezni. A darabnak ez már a negyedik előadása volt (nemcsak Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban is hallhatta a közönség), így az előadógárdán érezni lehetett a magabiztosságot, és persze élmény volt látni-hallani a négy Amadinda-tag virtuóz és lendületes előadását.

A műben egy érzelmesen áradó középső tételt fog közre (sőt, halványít el) két kirobbanóan intenzív szélső tétel. Ezek zenei világa érezhetően a könnyűzenéből és a filmzenéből táplálkozik, ami talán nem is baj, hiszen ma mégiscsak ezek a legmarkánsabb összetevői a kortárs zenei kultúrának. Ennek hatása alól pedig nem igazán lehet kibújni. Gyöngyösi Levente nem is próbált, az eredmény pedig egy élvezetes, hatásos zene lett, amit egyszer érdemes meghallgatni.

#  Sipi, 2015-02-17