Bár az európai mesékhez képest más a spiritualizmus, az erkölcsi tanítások és a humor jellege, aránya, a FAQ Színház produkciója a dramaturgia révén egyetemessé teszi az ősi szanszkrit történeteket.  #  Takács Máriusz, 2016-10-08

2016. október 1.
MU Színház
FAQ Színház: Mesefolyamok óceánja

*

A Mesefolyamok óceánjának első percétől karakteres hatáseleme maga az alapszöveg. Nem a frappánssága, nem is a stílusa, hanem a tartalma, az, hogy indiai mesékből áll: nem nyugati, nem európai, nem magyar. És itt most ne arra gondoljunk, hogy a szárnyas táltos és a hulladémon milyen egzotikus figura, mert persze az, de nem ettől lesz szokatlan. Más a megközelítés, más a naturalisztikus horror, a spiritualizmus, az erkölcsi tanítások és a humor jellege, aránya. És másságában is tökéletesen felépül egy magyar színházban, egyetemleges dramaturgiával.

	Fotó: Bergh Sándor www.facebook.com/FAQszinhaz

A kezdőmonológot egy világtól elvonult, elcsábított és kinevetett szerzetes mondja el, ami György Zoltán Dávid tolmácsolásában egyszerre mesei, vicces, undorító, sajnálatra méltó és kegyetlen – minőségek szokatlan találkozása. Ennek a folyománya az első kerettörténet, ami megágyaz a második, kisebb meséket összekötő narratívának. A dramaturgia (Bodor Panna) megidézi a Piramis szituációs játékot: történet nyílik a történetből, ahogy a fiatal királyfi (Árvai Péter) cipeli a démon által megszállt hullát (Georgita Dezső Máté).

Az előadás közepére pozícionált jelenet, a 200 fiú története a legfelkavaróbb. Egy abszurd alaphelyzetből kibomló dráma, az anyaság és apaság rétegeinek összefeszülése, a hagyományos női és férfi konvenciók mérlegre állítása. A szélsőséges érzelmek között hánykódó anya figurájának olyan erőt és jelenlétet kölcsönöz Kőszegi Mária, hogy az istenségként jelenlévő Georgita Dezső Mátét is kibillenti nemtelenségéből, párosuk metamorfózisát pedig frappánsan zárja egy poén.

A humor fontos működtetője az előadásnak, kellő helyen és időben jönnek a kiszólások, helyzetkomikumok, karikírozások. A Mesefolyamok óceánjának egyik meghökkentő jelenete, amikor Orbán Borbála festékesküblikkel kezében lép a színpadra, és egy individuum önmagával játszott szólóját mutatja be minimál szöveggel. Játéka annyira szerethető és abszurd, és első benyomásra az előadás kontextusától független, hogy nem tudjuk nem nézni, nem nevetni rajta. Persze a jelenet a végére kereteződik, visszahelyeződik a történetek folyamába – az isteni véletlen teszi kékké a sakált (Tóvaj Ágnes), aki egy hatalmi tanmese főszereplője lesz –, de izgalmas kikacsintás eltérő stílusával és kritikai hangvételével.

A díszlet (Molnár Anna, Tárnoki Tamás) szimbolikus, dinamikus és játékos. A homokkal töltött himbálódzó golyók egyszerre jelentenek történeteket, időt, buborékokat, felnőttséget és gyerekséget, teleséget és ürességet. A homok szétszóródása, a téglatest dobogók és a gömbök variálódása tükrözi a történetek összemosódását, miközben játéklehetőségek tucatjaihoz teremt ideális körülményeket.

A vizuális koncepció az egyszerű mértani testekre és a semleges, de nem nemtelen jelmezekre épül, átlátható és univerzálisan használható kereteket teremtve ezzel a sokféle történet megjelenítésére. Ki is használjaezt Varga Krisztina rendező, végigmozgatja a színészeket nem csak a történetek, de a színpadi tér minden régióiján – a fizikai színház dinamizmusa és képszerűsége az őserő az előadásban. A viszonyulások, átkötések, kulcsmomentumok mind testtel és gesztussal vannak elbeszélve.

Az előadás félig komolyan, félig kedvesen, de leginkább játékosan mondja el a történeteit. A konklúziókat nem akarja sulykolni és nem is vágja le, nem is akar különösebben gondolkodtatni, csak előadásmódjánál fogva hat – pont úgy, mint egy jó mese.

#  Takács Máriusz, 2016-10-08