A Mrożek Rókavadászat című művén alapuló előadás az eredeti dráma szövegét egy kis közönségbevonással és A kis herceg rókamotívumával keveri meg.  #  Takács Máriusz, 2016-06-30

2016. június 19.
Marczibányi Téri Művelődési Központ – Szindra Pince

*

A Szindra Társulat In Memoriam Róka című előadását Mrożek Rókavadászat című műve alapozza meg. A szöveg egy népi demokráciát fordít ki a vadászat szokásán keresztül, ezt keverik meg egy kis közönségbevonással és A kis herceg rókamotívumának átkeretezésével.

Vékes Csaba rendező klasszikus színházi megoldásokat használ, jó érzékkel építve össze ezeket a hatás elérésnek érdekében. A határt összemosva a folyosószerű színpad két oldalára ültei a nézőket, és használja őket az előadásban, amitől a stúdiósan intim befogadásélmény keveredik a személyes pozícionálási kényszer szülte értelmezéskereséssel.

Részesei vagyunk az előadásnak, mint a társadalom tömege, passzív bólogatásunk az akciótáblákra koronázza meg azt, hogy a lábunk előtt hever saját szemetünk. Merthogy az előadásra vinni kell egy kis szemetet otthonról, aki nem visz, kap, és a flakonok és zacskók színpadra öntésével mi, nézők teremtjük meg az első pár percben a hulladékba fulladt erdő díszletét.

Az előadás atmoszférateremtő nyitánya, a kakas dala a színészzenekar muzsikájával a klubkoncertek kissé hangos, de mindent láttató miliőjébe helyez minket, amiből a későbbiekben a közelségérzés kíséri végig az előadást. Az általában párban mozgó színészektől a színpad megköveteli az intenzív jelenlétet és dinamikát.

A Kakas–Róka párosa (Szőlősi Attila–Váradi Edit) a klasszikus komikusoké, bár a Róka karaktere ennél több, a darab központi figurája ő, meg is billen a színpadi egyensúly a két színész között. Váradi Edit játéka végig lenyűgöző. Színpadi jelenléte, játékossága, tempója pont jó, semmi túlnagyítás vagy eljelentéktelenedés. Folyamatosan hihető és leköti a figyelmet, noha semmi különöset nem tesz ezért. Szőlősi Attila ehhez igyekszik hozzáformálni az egocentrikus, harsány Kakast, ám ez leginkább a poénokra kihegyezett dialógusoknál működik, máshol a karakter a hitelesség határán billeg.

A másik komikus páros a két agár, Nagy Bálint és Langó Ádám, akik kapcsolóelemek is a passzív társadalomként funkcionáló közönség felé. Dialógusaik, mozgásuk, egész összhangjuk tűpontos. Visszatérő hajtómotorjai az előadás dinamikájának, nézőzaklatásuk nem lépi át a kellemetlenség határát, poénépítésben remekek. Olyan fajta mellékszereplők ők, akiknek stabil játéka nélkül nehezen jön létre jó előadás.

A társadalom nevesített tagjaiként jelenik meg a Fővadász (Prencsovszky Barna), az Ex-király (Bényei Emil), az Ex-gróf (Csákvári Krisztián) és Szívem, a halálos beteg kislány (Tóth Kata), akiről valójában nem tudjuk, kicsoda.

Prencsovszky Barna karakterformálásában izgalmas az agresszíven tolakodó, propagandista főnök és a sarokba szorított, alkuvásra kényszerülő kisember kettősségének megjelenítése. Ugyanez az ellentmondásosság köszön vissza Bényei Emil hatalmától megfosztott, gátlástalanul manipuláló Ex-királyában. Kettőjük találkozása a hatalom belső polarizáció-váltakozásának tükre, sarkos személyiségábrázolásaik összeütközésekor rajzolódik ki elénk a jelszavak mögött rejtőző hamisság, politikai megalkuvás és emberi gyengeség.

Az Ex-gróf (Csákvári Krisztián) és Szívem, a halálos beteg kislány (Tóth Kata) szerepe az előadásban elég bizonytalan. Dramaturgiailag és jelentésben persze megvan a helyük, kötőelemei a történetnek, de párosuk széttartó (és nem a karakterek között feszülő konfliktustól). Csákvári Krisztián egyszerre próbál megfelelni és megfélemlíteni, míg Tóth Kata ellenáll, képviseli végig önmagát – csak épp nem tudjuk, ki is ő a történetben, milyen kettőjük viszonya. Ez a homály nem tesz jót a karakterformálásnak, mindkettőjük szerepe csak bizonyos pillanatokban, leginkább a többi szereplővel való akciókban él, válik hitelessé.

Az előadás erős, jól értelmezhető közegéből – melyet a jó szöveg, a dinamikus és figyelemfenntartó alakítások, az egységes és egyszerű díszlet és jelmez, a hatásos zene és az effektek tesznek közönségbaráttá – csupán a fehérre festett arcok hagynak némi töprengésre okot. Beugrik róla a Godot-ra várva, meg a bohócok alapfehérsége, de valahogy egyik se kapcsolódik az előadás logikájába, amitől távol áll ez a fajta szimbolikusság, rejtvényesség. Mindegy is, az élményt nem zavarja meg, benne vagyunk a történetben és átéljük ezt a feje tetején álló, mégis nagyon ismerős világot.

#  Takács Máriusz, 2016-06-30