Korngold Hegedűversenye kellemes csalódásnak bizonyult, a várva várt Alpesi szimfónia viszont kellemetlennek. # Sipi, 2018-02-15

Február 12-én a Budapesti Fesztiválzenekar képzeletbeli utazásra invitálta az érdeklődő közönséget. Erich Wolfgang Korngold D-dúr hegedűversenyével a filmzene egyik korai nagy alakjának a klasszikus zene területére tett egyik (igen kellemes) kirándulását Richard Straussnak a témához illően monumentális alpesi túrája követte (Alpesi szimfónia).

Strauss művének nagy rajongója lévén ezt az eseményt nem hagyhattam ki, a Hegedűversenyhez pedig edzésként a YouTube-ról kerestem felvételt a koncert előtti napokban. Hilary Hahn előadását háttérzeneként hallgatva szépen eldöntöttem magamban, hogy egy nem igazán jelentős, de kellemes, bár a finálé befejezését illetően kissé túlírt versenyművet fogok hallani. Gondoltam, azon hamar túl leszünk, aztán jöjjön a nagy attrakció, az előzetesen beharangozott 109 zenésszel!

A szólistaként fellépő fiatal és bájos német hegedűművésznő, Arabella Steinbacher azonban szerencsére nem így gondolta. Rögtön az első pillanattól kezdve elbűvölt egyszerűsége, közvetlensége és magabiztossága. Korngold fülbemászó zenéjét varázslatosan és könnyedén csalta elő hangszeréből. Egész produkciójából áradt a meggyőzőerő: meggyőzött arról, hogy ezt így lehet a legjobban előadni, meggyőzött arról, hogy ő igenis nagyon szereti és nagyra tartja ezt a hegedűversenyt, és meggyőzött arról, hogy számára ebben nincsenek technikai problémák, csak örömzenélés. Bár a Marek Janowski által vezetett Fesztiválzenekar kísérete sem volt jelentéktelen, mégis számomra Steinbacher volt a főszereplő, úgy, hogy mégis összhangban maradt a zenekarral, sőt egy kamarazenei hangszerelésű részletnél még játékosan össze is kacsintott a koncertmesterrel. Nem lehetett nem szeretni. Talán ez tette, talán más, mégis, ezúttal végig nagyon szépnek és meggyőzőnek hallottam Korngoldot, és eszembe sem jutott, hogy fanyalogni kellene azon a túlírtságon. A ráadásként adott Prokofjev Szólószonáta 1. tétel ezt már nem tudta felülmúlni – de fenntartotta a nagyon magas színvonalat.

A Hegedűverseny tehát nagyon kellemes csalódásnak bizonyult; izgatottan vártam, milyen lesz Strauss alpesi programzenéje. Eddig nem is rossz – gondoltam ahogy a szerintem a zeneirodalom legszebb hangfestései közé tartozó gomolygó kezdést érzéssel és visszafogottan indította Janowski. Aztán sajnos egyre inkább a fanyalgás és csalódottság kezdett megfogalmazódni bennem. Miért kell átrohanni egyes epizódokon, amiket egyébként csodaszépen ki is lehetne bontani? Hová lett a precizitás, a hajszálpontosan kimért hangszerelési bravúrok bemutatása? Persze, nagyot szólt a zenekar, ahol kellett neki, de néha már-már inkább káoszba fulladt a nagy hangkavalkád (annak ellenére, hogy a hangszeresek most is remekeltek, különösen a rezek és a mint mindig, most is mézédes hangú, egységes vonóskar). De ez ezúttal még csak az alap, amit össze kellett volna hangolni Janowskinak. A jelek szerint ez nem mindig sikerült

Strauss itt talán kevésbé mesterien alkalmazza a rá jellemző komplex polifóniát (gondoljunk csak a Sinfonia domesticára), viszont a hangszínek megfestésében talán még sosem volt ilyen magas szinten, pedig nála nagyon magas a mérce, hiszen minden idők egyik legnagyobb hangszerelője volt. És ha már a Sinfonia domestica… Akárcsak más műveiben, itt is visszautal, idéz korábbi szimfonikus költeményeiből, én több helyütt a Sinfonia domestica hangjait véltem felfedezni – legalábbis az általam nagyon kedvelt egyik felvétel ismeretében (Thielemann / Bécsi Filharmonikusok).

Janowski, úgy tűnik, ezzel sem tudott mit kezdeni, a visszautalások, a művek közötti kapcsolat bemutatása elsikkadt a nagy kavargásban. Elismerem: Strauss utolsó szimfonikus költeménye nehéz, komplex és nagyon nagy igényű, de hát a Fesztiválzenekar is a „világ egyik legjobbja”-ként reklámozza magát.

A vihar jelenete utáni három, visszafogottabb hangvételű tétel már újra meggyőzőbb volt. (Apropó tételek: jó lett volna, ha nem felejtik ki a műsorismertetőből a 22 egybefüggő tétel címeit; mégiscsak explicit programzenéről van szó, akkor is, ha ez közvetlenül első hallásra talán nem teljesen követhető.)

Na persze nem akarom a nagy fanyalgással azt a benyomást kelteni, hogy ez rossz előadás volt, mert ez nem igaz. Nem volt rossz. Csak lehetett volna sokkal jobban is csinálni.

# Sipi, 2018-02-15