A Zarathustra filozofikussága szinte teljesen eltűnt, teljes mértékben előjött viszont a szabadjára engedett nyers erő, ami szinte szétvetette a hangversenytermet. # Sipi, 2017-11-02
Bertrand de Billy karmesterrel legutóbb a Tavaszi Fesztiválon találkozhatott a budapesti közönség. Amint arról a Kultifilter is hírt adott, akkor egy kevésbé sikerült Ravel-mű mellett egy remek Haydn-szimfóniát hozott nekünk. Én akkor láttam őt először, másodszor pedig múlt csütörtökön a Műpában, amikor a Nemzeti Filharmonikus Zenekarhoz jött vendégül.
2017. október 26.
Budapest, Műpa
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Kürt: Radovan Vlatković
Vezényel: Bertrand de Billy
WAGNER: Siegfried-idill
MOZART: Esz-dúr kürtverseny, K. 447
R. STRAUSS: Imígyen szóla Zarathustra
Bemelegítésképp egy ritkán hallható kuriózumot kaptunk: a Siegfried-idillt, amit Richard Wagner a Siegfried harmadik felvonásának zenéjéből komponált. A mű Wagner életművének kizárólag zenekarra írt darabjai közé tartozik és 1870 karácsonyán, későbbi felesége, Cosima születésnapján hangzott fel először. A boldog, kiegyensúlyozott zene szinte tapintható, bársonyos puhasággal szólalt meg de Billy és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar keze alatt. Bár az ismertető szerint a zenei anyagot a szerző az opera harmadik felvonásából, a Brünnhilde ébredését követő szakaszból állította össze, szerintem igazán azok tudták értékelni, akik valamennyire ismerik a teljes operát. Wagner ugyanis itt-ott visszautal a második felvonás zenei anyagára is, ami érdekes élményt jelent a hallgatónak, aki így képzeletben visszaugrik Brünnhilde ébredését követő eseményektől Siegfried elindulásához még a második felvonás végére, majd pedig vissza. Bertrand de Billy pálca nélkül, intenzíven, talán azt mondhatnám: kalligrafikusan vezényelt. Az idill így valóban idilli és békés, szeretetteljes hangulatot árasztott.
Mozart kürtversenyeit barátjának, Joseph Leutgeb kürtösnek komponálta, aki tehetséges hangszerjátékos lehetett, hiszen ezeket a műveket korabeli, úgynevezett natúrkürtön nem valami egyszerű eljátszani. Az est szólistája, Radovan Vlatković erre nem is vállalkozott, ő modern, szelepes hangszerrel vágott neki a feladatnak, amit példásan teljesített. Jó volt hallgatni változékony, árnyalatgazdag kürtjátékát, magabiztos és derűs előadásmódját. (Joseph Leutgeb Mozart tréfáinak egyik állandó célpontja volt, amit az a köztudott tény is bizonyít, hogy a kürtversenyek eredeti kéziratában meglehetősen obszcén és néhol kissé durva, a kürtösnek szánt vicces beszólások is olvashatók. Ebből persze a hallgató a derűs, gondtalan darabot hallgatva semmit nem sejt.)
A szünet után következett az este „nagy durranása”, Richard Strauss Zarathustrája. Azt hiszem, a mű bevezetőjét még azok is ismerik, akik a komolyzenéről talán még hírből sem hallottak. Igaz, ők éppenséggel csalódhatnak is, azt remélve, hogy a mű valamiféle harsogó csinnadratta. A hatalmas méretű zenekar ellenére a mintegy 35 perces darab két további, teljes hangerőn megszólaló csúcspontot kivéve inkább visszafogott és filozofikus, a csöndes befejezés pedig számomra a legtöbb előadásban inkább kétségeket ébresztő.
Bertrand de Billy a Mozart-versenyműben elővett karmesteri pálcát itt ismét eltette, anélkül vezette a zenekart és a közönséget egy intenzív, szinte már izzó és megállíthatatlanul feszes előadáson át. A mű Karajannál meglévő filozofikussága szinte teljesen eltűnt, teljes mértékben előjött viszont a szabadjára engedett nyers erő, ami szinte szétvetette a Nemzeti Hangversenytermet. És egyáltalán nem esett rosszul.
# Sipi, 2017-11-02
