Igaz, hogy a kvartett az érett kori vonósnégyesekből eddig csak ezt a kettőt rögzítette, de ez minden Mozart-rajongó számára kihagyhatatlan, etalon értékű felvétel.  #  Sipi, 2017-03-11

Az 1999-ben alakult francia Quatuor Ébène napjaink egyik legsokoldalúbb vonósnégyese. Repertoárjuk a klasszikus és kortárs komolyzenétől a jazzen keresztül a filmzenékig terjed. Már nemzetközileg elismert együttes volt, amikor 2012-ben, épp az „igazi” Mozart vonósnégyes-felvételek kutatása közben rájuk akadtam. Igaz ugyan, hogy ők eddig az érett kori 10 vonósnégyesből csak kettőt vettek fel (a „Haydn”-vonósnégyesekből a K.421-es d-mollt és a K.465-ös C-dúrt), az ajánlások alapján az album mégis felkeltette a figyelmemet. Bár a kiadvány 2011-ben jelent meg, remélem, az én ajánlásom felkelti azok figyelmét, akik eddig még nem ismerték.

         MOZART:
         d-moll vonósnégyes, K.421
         Divertimento, K.138
         C-dúr vonósnégyes, K.465
         Quatuor Ébène
         Virgin Classics
         2011

A lemez a két vonósnégyes között még egy fiatalkori divertimentót is tartalmaz, az album címe (Dissonances) pedig onnan adódik, hogy a szerző mindhárom darabban kísérletezik disszonanciákkal, bár a kísérletezés helyett inkább a művészi kifejezés szolgálatába állítás jobban fedi a valóságot.

A K.421-es, d-moll kvartett a szerző legkomorabb hangvételű vonósnégyese. Mozart zenedrámai koncepcióját – és különösen drámai ellentéteit – az Ébène Vonósnégyes páratlan érzékkel képes megjeleníteni. A darab első tétele végtelenül finoman, visszafogottan kezdődik, ezért annál nagyobb a kontraszt a hamarosan megjelenő fájdalmas feljajdulással. A visszatéréskor a visszafogottság újra megjelenik, de ekkor már úgy érezni, mintha nem tudnánk a bánattal mit kezdeni. Mintha kiúttalan sötétségben bolyonganánk, amit a kidolgozási szakasz kezdetének gondosan megjelenített disszonanciái csak még inkább megerősítenek. A hangzásegyensúly példás, négy egyenlő egyéniség összjátéka, különösen tetszik a markáns csellószólam, amit az együttes más lemezein is hallani. Van az egésznek egyfajta „otthoni kamarazene” aurája, csak itt nem amatőrök, hanem igazán avatott zenészek ültek le, hogy megosszák velünk az elképzeléseiket a darabról. Egy lemezt ugyanis csak így érdemes készíteni: ha az előadók úgy gondolják, van valami mondanivalójuk a zenéről. Az Ébène Kvartettnek kétségtelenül van.

A második tétel kezdetének árnyalt dinamikája eddig fel sem tűnt más előadásokban. Ez a tétel a második téma kezdetének kivételével egy kis békét és nyugalmat hoz a fájdalommal teli világba.

A darab legerőteljesebb része a menüett. Itt már rég elhagytuk a stilizált táncot, a keret még megvan, de a feszültség már perzselő izzásúvá változtatja a valaha kedélyes formákat. Az együttes sosem hallott módon fokozza a kontrasztokat – ez egyébként is jellemző rájuk, más lemezüknél is tapasztaltam már. A főrészben akkora fájdalmat közvetít ez az előadás, hogy azt érezni, aki ezt megalkotta, legszívesebben a szívét tépte volna ki, csak hogy ne fájjon tovább, a trió pedig a lehető legnagyobb fordulattal játékosan egyszerű és derűs világot hoz el. Ekkora érzelmi fordulat alkalmazása majd Schubert egyik jellegzetessége lesz, de Mozart már jóval korábban megalkotta már ezt a fajta dramaturgiát. Csak megfelelő előadás kell hozzá, hogy ezt észrevegyük. És nem szabad szó nélkül hagyni azt sem, mennyire szabad, már-már improvizatív a trió előadása.

Az utolsó tétel szintén a tépelődő, önmarcangoló fájdalom hangján szólal meg. Talán még kissé visszafogottabb is, mint ahogyan azt én megszoktam más előadásokban, de ahogy haladunk előre az első két variációban, egyre aktívabbá válik. A negyedik, dúr variáció aztán Mozart szokásos zsenialitásával képes gondtalanná változtatni a korábban komornak hitt témát. De ez nem tart soká és az eredeti téma visszatérésekor immár felgyorsítva és felerősítve elsöpör mindent.

Nem jött megnyugvás, nincs béke. Ezt majd csak a lemez következő darabjában találjuk meg: a több mint 10 évvel korábbi, Haydnos hangvételű, fiatalkori K.138-as Divertimentóban. Gondtalan játékosságával, a második tétel tavaszi frissességével (még a nevezetes disszonanciákkal együtt is), a harmadik duhaj táncával hatásosan feledteti, hogy nem sokkal korábban még kilátástalan, emésztő világban jártunk. A felvétel hangzásában van egy kis adag rámenősség, de ez nem zavaró, sokkal inkább az Ébène Vonósnégyes más lemezeire is jellemző egyedi ismertetőjegy.

A Divertimento után következik a nevezetes C-dúr („Dissonanzen”) vonósnégyes. A lassú bevezetés itt is visszafogottan kezdődik. A semmiből indul, erősödik, belép a hegedű a maga metsző hangjával, majd minden visszahull a rezzenéstelenségbe. Szinte historikus a hangzás, nagyon kevés vibrátóval és profi dinamikai játékkal. Az első tétel izgalmai után kell is a második tétel nyugalma, ahol a csöndeket talán még sosem éreztem ennyire jelentőségteljesnek. A menüettben ismét itt vannak a markáns gesztusok, jellegzetes, felismerhető hangzás, és ezúttal karakterben hasonló, dinamikailag szintén tág határok között mozgó triót hallunk.

Az utolsó tétel aztán megkoronázza a felvételt. Szinte hihetetlen, hogyan képes valaki ilyen zenét kitalálni. Amikor a tétel elején másfél perc alatt hét különféle zenei karaktert hallunk elsuhanni, ahogy az ötletek kifogyhatatlanul, pazarul áradnak, azt az érzetet keltve, hogy bármi lehetséges játszi könnyedséggel, az maga a csoda. Valahol valaki egyszer azt mondta, hogy a zene az emberiség utolsó illúziója. Talán meg is marad már annak.

Mivel a zene egyik összetevője az idő, valószínűleg mindig megfoghatatlan marad. A felvételnek hála, ma már meghallgathatunk egy részletet akárhányszor, újra és újra, de ezt megérteni akkor sem fogjuk. A Quatuor Ébène mégis megsejtett valamit, mert mindezt ilyen könnyedén, virtuózan, de a mély gondolatokat és a zenei szerkezetet is bemutatva másoktól még nem hallottam. Ez a lemez egy Mozart-rajongó számára kihagyhatatlan. Ideális hangzás, erőteljes, átgondolt, izgalmas előadás. Etalon értékű.

#  Sipi, 2017-03-11