Az 1956-os forradalom 60. évfordulójának alkalmából Einojuhani Rautavaara A bánya, és Varga Judit Szerelem című operáját mutatta be a Magyar Állami Operaház.  #  Waczak, 2016-11-12

EINOJUHANI RAUTAVAARA: A bánya
VARGA JUDIT: Szerelem
Magyar Állami Operaház

*

A Magyar Állami Operaház két opera bemutatójával tisztelgett a forradalom emléke előtt. Bár egyik mű sem utal közvetlenül az 1956-os eseményekre, a világhírű finn zeneszerző, Einojuhani Rautavaara maga mondta el, hogy A bánya című operáját a magyar forradalom (illetve annak leverése) ihlette; a Déry Tibor novellái (és a belőlük készült nagyszerű Makk Károly-film) nyomán írt Varga Judit-mű, a Szerelem esetében pedig szemernyi kétségünk sem lehet az ihlető forrásról.

A tisztelgés – mennyiségileg legalábbis – elég korlátozottra méretett, az Operaház eleve mindössze négy előadással számolt. Saját programunk úgy alakult, hogy az utolsó előadást (november 3.) tudtuk megnézni, s előtte elkövettem azt a hibát, hogy körülnéztem a neten, mire is számítsunk. A bemutatóról két viszonylag részletes beszámolót találtam, s mindkettő lényegesen jelentősebb alkotásnak tekintette Rautavaara művét (az egyik írás már címében is sokatmondó: „Felemás premier”). Természetesen a beszámolók elolvasása után elhatároztam, hogy amennyire lehetséges, megpróbálom függetleníteni magam az olvasottaktól. Nem esett nehezemre.

Rautavaara maga írta operája szövegét – s azt hiszem, ebből ered a legtöbb probléma. A szabadságvágy és a kiszolgáltatottságba beletörődés, az eszmék iránti elkötelezettség és a józan kompromisszumkészség konfliktusát kisebb-nagyobb mértékben valamennyien átéljük személyes életünkben, aztán kiélezett történelmi helyzetekben egyes korosztályok megélik az ellentétek társadalmi méretűvé válását, a kiválasztottakra pedig ránehezedik a mások életére, sorsára is kiható döntések meghozatala. Egy ilyen a konfliktushelyzetről írt Rautavaara egy tipikus moralitásjátékot. Olykor bölcs gondolatokkal, olykor közhelyekkel, de szinte mindent túlrészletezve, sokszor feleslegesen ismételgetve. És ettől váltak a dialógusok túlságosan hosszúvá. Pedig az énekesek (legyen szabad a különösen kiváló finn vendégművész Tommi Hakkala, valamint Miksch Adrienn és Fried Péter nevét kiemelnem) igazán kitettek magukért.

Az opera leghatásosabb (és alighanem zeneileg legértékesebb) részei a nagy kórusok. A Magyar Állami Operaház Énekkara ezúttal is remekül helytállt, akárcsak a Bogányi Tibor vezette zenekar. A rendező (a finn Vilppu Kiljunen) lényegében realista, de nagyon hatásos módon állította színpadra honfitársa alkotását, a mű komor hangulatát hűen jellemzi a mind a díszletekben, mind a szereplők ruházatában domináló sötétszürke szín.

Varga Judit is maga írta a szövegkönyvet, igaz, nagyban támaszkodva az irodalmi és a filmes alapanyagra. Számomra az ő operai koncepciójában a legfrappánsabb a történet  groteszk oldalának a kiemelése (a börtönben ülő filmrendező felesége elhiteti a férfi haldokló édesanyával, hogy szeretett fia Amerikában rendez). Ehhez ragyogó zenei ötleteket vonultat fel (csak példaként: az ál-amerikai levél felolvasásakor felsejlő idézetfoszlányok ama híres Levéláriából), s értő-érző partnerre talált a rendezőben is. A feleséget és a férjet éneklő Fodor Gabriella és László Boldizsár egyaránt megértette és hűen tolmácsolta Varga Judit és Vilppu Kiljunen elképzeléseit.

Nagyszerűnek éreztem a bekeretezett, vakító fehér, kórházra emlékeztető szobát, és az abból nyíló ajtók, ablakok képzelt világát. Természetesen a történet alapgondolatát mégsem a groteszk, hanem a komolyság, a szerelem ereje jelenti. Varga Juditnak megvannak az eszközei az ihletett pillanatok ábrázolására is. Hihetetlenül megrendítő a feleség vidéki édesanyjának egészen rövid megjelenése (rendezői remeklés: az idős hölgy a hófehér tér keretén kívül sétál végig), illetve a hozzá társított végtelenül egyszerű, népdalra emlékeztető zene. Az opera fináléja nagyon (talán egy hajszálnyit túlzottan) emelkedett, felemelően szép zene.

A mű végén feleségemmel összenéztünk: ránk Varga Judit operája volt nagyobb hatással.

S végül szabadjon néhány szót szólnom az előadások számáról. Igen, tudom, hogy két kortárs operával nem lehet esték hosszú során megtölteni a nézőteret. De talán érdemes elmondanom, hogy a negyedik este is kb. 80%-ban megtelt a földszint, és az I. emeleti páholyokban is sokan ültek. (Igaz, a harmadik emelet szemlátomást tátongott az ürességtől – lehet, hogy mégsem az árakkal van baj?) Amikor a nézők elkezdtek bejönni, nagyon sokuk öltözékén (meg a kezükben kattogó fényképezőgépükön) látszott, hogy turisták, akik közül nyilván sokan azért jöttek, hogy magát az épületet megcsodálják. Aztán fegyelmezetten, csendben hallgatták végig mindkét előadást (a szünetben is alig volt fogyatkozás), s nem fukarkodtak a tapsokkal. Szóval, lehet, hogy ez a mindössze négyes széria azért egy kissé az érdeklődés alábecslését jelentette. Különösen Varga Judit operája esetében érezném megfontolandónak az ismételt elővételt, alkalmasint egy kisebb színpadon, a mű kamaraopera jellegéhez igazodva.

#  Waczak, 2016-11-12