Művészi alkotások ezek, vagy „ilyet tudnék én is”-izék? Itt van például ez a lila kéz, a Csehországban most esedékes választások apropóján. # -krl-, 2013-10-23
1990-ben, Prágában találkoztam először David Černý művészetével, csak ezt akkor még nem tudtam. A rendszerváltás után voltunk, és a várost ellepték a pártállami jelvényeket, orosz katonasapkákat, punk frizurás Lenin-portrékat kínáló árusok, így e poszttraumás gúnykavalkádból egyáltalán nem lógott ki az az emberi lábakon álló aranyszínű Trabant, amely az Óváros téren díszelgett. Talán nem is írták ki, mi ez, ki készítette, és miért – egy sokadik geg volt akkor, ott.
Azóta tudható, hogy a mű az NDK-s menekülthullám kapcsán született, és a Quo Vadis címet viseli, miként most már azzal is tisztában lehetünk, ki is az a David Černý. Emlékezhetünk például arra az esetre, amikor 2009-ben az EU tagállamait szimbolizáló – sokak véleménye szerint: gúnyoló –, az Európai Tanács brüsszeli épületében kiállított installációja (Entropa) kavart vihart. De említhetjük azt is, hogy idén nyáron az ő műveivel nyitott a Műcsarnok M0 nevet viselő kiállítótere (vízbefojtott Szaddám, egymásra mutató hatalmas pisztolyok, véletlenszerű, sokkoló hanghatások… megvan?).
És most itt ez a lila kéz a Moldván, a Hradzsin felé fordítva, a Csehországban a hét végén esedékes előrehozott képviselőházi választások apropóján.
Eddigi munkáin végigtekintve látszik, hogy Černý előszeretettel reflektál provokatív módon aktuálpolitikai témákra, s ez rendben is van így. Elvégre, ha a politika kéretlenül, bosszantóan betüremkedik az emberek magánéletébe, akkor a polgár is tehet ezt-azt, ami meg esetleg a politikusok számára bosszantó.
Más kérdés, hogy ezeket a kompozíciókat egyszeri provokációknak, alkalmi pukkasztásoknak könyvelhetjük-e el, netán a kor művészi értékű lenyomataiként lehet majd tekinteni rájuk a jövőben? Vagyis: blöffről van-e szó („Hát ilyet tudnék én is?”), vagy műalkotásokról beszélhetünk?
Frank Zappa hozott egyszer szemléletes példát a kortárs művészet egyik jellemzőjéről. Azt mondta: ha John Cage bejelenti, hogy kontaktmikrofont erősít a gégéjére, aztán meg fog inni egy pohár répalevet, és az eközben keletkező hanghatásokat tekintsük úgy, mint az ő legújabb kompozícióját, akkor művészetről beszélhetünk, mert kijelölte a határokat, korlátok, szabályok közé helyezte a történteket. Ha nem teszi, akkor a művészet szóba sem kerül, annyi történik csupán, hogy egy ember répalevet iszik.
Nem nehéz ebből Cage talán leghírhedtebb művére, a 4’33”-ra asszociálni. Ha elmondják, mi várható, akkor tudjuk, hogy egy kompozíciót hallgatunk. Ha viszont nem értjük, mi történik, akkor egyszerűen csak csöndben vagyunk.
David Černý most bemutat.
Mi pedig csöndben vagyunk.
# -krl-, 2013-10-23
