A Zeneakadémia Operavizsga-fesztiváljának utolsó előadásán a Zágrábi Színházművészeti, Képzőművészeti és Zeneakadémia együtt hozta tető alá Stravinsky remekét.  #  SzJ, 2014-02-01

2014. január 26.
Zeneakadémia – Solti György Kamaraterem

STRAVINSKY–RAMUZ: A katona története
(A Zágrábi Színházművészeti, Képzőművészeti és Zeneakadémia közös produkciója)

*

Miközben a nézők még a helyüket keresték a széksorok között, a katona ugyanezt tette a színpadon: bóklászott tanácstalanul, fentről lógó papírcsíkok által határolt térben próbálta megállapítani, hol van, és ahhoz képest hol kellene egyáltalán lennie. Aztán megérkezett a narrátor, nagy üggyel-bajjal bepozícionálta a bakát, és kezdődhetett az öröm–üröm váltakozásának fausti története.
Horvát nyelven.
Segítségképp angol feliratozással.
Már amikor nem maradt ki egy-két mondat.

Igaz, a szövegértésre volt a legkevésbé szükség, ugyanis a produkció nagyban épített a mozgásszínházi eszköztárra, a Stravinsky előírta táncosok feladatát a történet négy szereplője látta el, akiknek egy perc megállásuk nem volt, gesztusokkal, tánccal támogatták meg a cselekményt, a zenét, mondataikat.

Ha a komoly állóképességet és ritmusérzéket igénylő feladat mellett a színészi alakítást is nézzük, akkor főként a főszereplő, Nikola Baće dicsérhető, a két művészeti ág leginkább az ő alakításában ért össze a legjobb arányban és színvonalon.

A hercegnőt alakító Milica Manojlović ugyan hendikeppel indult (mert egyrészt szövege sincs sok, másrészt nem a kezdetektől van jelen), de pont akkor, a kocsmajelenetben lépett színre, amikor maga az előadás is – ugorva egy szintet – kezdett igazán élvezetessé válni. És ehhez ő is kellett. Eleinte nem is igazán lehetett észrevenni, mert a háttérben kókadozott, rogyadozott, csúszott szét, ha nem is totálisan bemaxolva, de mindenképp valamiféle kábulatban, amiből aztán a három tánc rángatta ki, olyannyira, hogy már teljes intenzitással űzte az ördögöt, szerette a katonát, s érzékelhető hiányt hagyva tűnt el végül mellőle.
 
A narrátor, Filip Riđički inkább jelenlétével, az ördögként fellépő Dajana Čuljak pedig attraktivitásával, extatikus mozgásával hatott, no meg eleve azzal, hogy nő alakítja a katona kísértőjét. Bár erre volt már példa (a Kent Nagano vezényelte felvételen Vanessa Redgrave-et hallhatjuk ebben a szerepben – mellesleg ott Sting a katona és Ian McKellen a narrátor), a megoldás mindenképpen eltér a konvencionálistól.

Már önmagában ez alapot adhatott újabb értelmezéseknek, ahogy az egész előadást meghatározó koreográfia, a folyamatos mozgás is, melyhez néhány markáns szcenikai megoldás társult – például a minimális kellékhasználat, a hatásos fénybeállítások, a sokszor hulló aranyeső, vagy az, hogy a szereplők időről időre tépkedni kezdték a papírszalagokat, s így a játék végére minden irányba szabad járás alakult ki.

A zenéről lehet talán a legkevesebbet szólni, hiszen a gyakrabban játszott szvittel szemben a hangszeresekre ezúttal elsősorban nem főszereplőként, hanem a színpadi szereplők kollégáiként volt szükség. Mladen Tarbuk kifogástalanul irányította a muzsikusokat, újabb adalékot szolgáltatva a produkció komplexitásához azzal, hogy kissé vásárira vette a hangzást.

Kifejezetten jó, érdekfeszítő, ötletes munkát hoztak el a horvátok, a látottak-hallottak alapján valószínű, hogy Stravinskynek tetszett volna a kivitelezés; a mester talán csak amiatt ráncolná homlokát, hogy ingyenes volt a program. Mi meg legfeljebb afelett szomorkodhatunk, hogy bár a mű kifejezetten a gazdasági racionalitást, a könnyű színpadra állíthatóságot szem előtt tartva íródott, itthon a komplett, szöveges változattal jó, ha egy-egy előadás erejéig találkozunk, pedig akár repertoárszinten is érdemes lenne foglalkozni vele.

#  SzJ, 2014-02-01

Fotók: Zeneakadémia / Felvégi Andrea