Ezen a felvételen olyan koncepció jelenik meg, ami egyszerre vezet a lélek csöndje és a világ zaja, a harsogó apokalipszis felé. Mindenképpen érdemes vele megismerkedni.  #  Sipi, 2014-01-25

MAHLER:
Symphony No. 2 in C minor 'Resurrection'

Lisa Milne (soprano), Birgit Remmert (alto)
Budapest Festival Orchestra
The Hungarian Radio Choir
Iván Fischer

Channel Classics (2006)
23506

*

Aki csak egyszer is hallotta, aligha felejti el Gustav Mahler II. („Feltámadás”) szimfóniájának kezdő ütemeit. A hegedűk által alátámasztott és a mélyszólamban háromszoros fortissimóban megszólaló gesztus (na meg persze a mű címe) semmi kétséget sem hagy afelől, hogy az elkövetkező bő 80 percben kozmikus vízió kibontakozásának lehetünk fültanúi. Az I. szimfóniában megjelenő távlatokat ez a mű valóban gigászi méretűvé növeli. Nagy vonalakban persze a gyászindulótól a feltámadásig ível a szimfónia mondanivalója, de nem mindig marad meg ebben a körben. Finom keringő, groteszk scherzo, meditációs ima, végítélet: egy életszemlélet megannyi villanása.

Mahler az I. szimfónia befejezése után, 1888-ban szinte azonnal hozzákezdett új művéhez, ami eleinte egy Gyászinduló címet viselő szimfonikus költeménynek készült. Habár még ugyanebben az évben íródtak vázlatok egy lehetséges második tételhez, a szerző öt évig gondolkodott azon, hogy a művet valóban szimfóniává bővítse-e. Ha Mahler (saját bevallása szerint is) nem csak „részmunkaidős zeneszerző” lett volna, valószínűleg jóval hamarább elhatározásra jut, azonban úgy tűnik, ki kellett várni, hogy bekövetkezzen egy, a készülő alkotás szempontjából sorsfordító esemény.

1893-ban elkészült a második és harmadik tétel, a befejezés azonban nem akart összejönni. Mahler ekkor már (1891 óta) a Hamburgi Opera karmestere volt. A városban a zenekari koncertekért a kor egyik leghíresebb karmestere, Hans von Bülow felelt, aki nagyon tisztelte a fiatal Mahler dirigensi teljesítményét. Szerzeményeivel kapcsolatban viszont már nem volt ilyen lelkes: amikor Mahler eljátszotta volna neki a Gyászinduló zongoraátiratát, a karmester már néhány ütem után a füléhez kapott: „Ha ez még zene, akkor én már semmit sem értek a zenéhez!” Bülow 1894-ben mégis döntő módon járult hozzá, hogy ez a számára már nem-zene végre kerek egésszé válhasson: meghalt. Az emlékére rendezett gyászünnepségen Mahler is jelen volt, és hogy mit élt át, arról legjobban saját szavai vallanak: „Hangulatom, ahogyan ott ültem, s a megboldogultra emlékeztem, rendkívül egyezett a bennem érlelődő mű szellemével. S ekkor az orgona mellől a kórus Klopstock korálját intonálta: »Auferstehn!«! Mintha villámcsapás ért volna, lelkemben minden tisztán, világosan állt!”

A szimfónia befejezését gátló belső akadályok egy csapásra szertefoszlottak. Világossá vált, hogy az ötödik tétel (negyedikként egy korábban komponált rövid dal lett beiktatva) a végítélet megjelenítése után Friedrich Klopstock Feltámadás-ódájára írt vallásos kórustablóval fog véget érni. (Az ódát Mahler persze szokása szerint előbb saját igényeinek megfelelően átalakította.)

Az új mű méreteihez és távlataihoz szükséges előadói apparátust még felsorolni is hosszadalmas: 4 fuvola, 4 oboa, 5 klarinét, 4 fagott, 10 kürt, 8 vagy 10 trombita, 4 harsona, tuba, 8 üstdob, pergődob, nagydob, cintányér, triangulum, harangok, 2 gong, virgács, orgona, 2 hárfa, a lehető legnagyobb méretű vonóskar, szoprán és alt szólista valamint nagy létszámú vegyes kar. A zenekar egy része az utolsó tételben a színfalak mögött (a partitúra utasítása szerint „távolból hangzóan”) jut szerephez, emellett a szerző azt is előírja, hogy az apokalipszis négy trombitájának „valahonnan az ellenkező irányból kell megszólalnia”.

Egy ilyen zenekar hangzását felvételen elfogadhatóan megörökíteni jelentős kihívás (otthoni környezetben pedig elfogadhatóan lejátszani még jelentősebb). Bár látható, hogy a térbeli elhelyezkedés előírásával Mahler a minél átfogóbb hatásra törekedett, ezt sztereóban visszaadni nem is lehet. A mű mindazonáltal jelentős méretű diszkográfiával rendelkezik, ami azt bizonyítja, hogy igenis érdemes vele hangfelvételről is megismerkedni.

A Budapesti Fesztiválzenekar lemeze 2006-ban jelent meg. (Igaz, hogy hivatalosan nincs kijelentve, de ma már nyugodtan mondhatjuk, hogy a BFZ Mahler-sorozatot készít, ebből másodikként látott napvilágot a Feltámadás szimfónia.) Bár az akkor még igen új Művészetek Palotája szolgált helyszínül, a felvétel jellegzetes hangzása mégis kiérlelt, magabiztos, és a lehető legmagasabb minőséget képviseli, amelyet azóta is minden egyes BFZ-lemezen hallhatunk. Ennek eléréséhez a megfelelő környezeten, a zenekaron és a karmesteren kívül minden bizonnyal a Channel Classics kiadó szakembereinek hozzáértésére is szükség volt.

Az első tétel indítása nem is lehetne jelentőségteljesebb; a kezdő hangok a szokottnál is határozottabb szünetekkel tagoltak, a tempó (a partitúra előírásának megfelelően) itt ünnepélyes. A tétel folyamán minden frázis magától értetődő természetességgel megformált, a tempó ennek megfelelően hajlékony, főként egy-egy szólórésznél lassul le, de a 10:25-nél kezdődő kis induló például megfelelően gyorsítással, karakteresen ki van emelve. A tétel szomorú hangulatát még a vonós portamentók szokásosnál erősebb jelenléte is kiemeli. A szimfónia kezdetének átalakított, ütősökkel még inkább megerősített témája indít a 244. ütemben egy olyan kidolgozási szakaszt, amely aztán a tétel csúcspontjához vezet a 329. ütemben (ezen a felvételen a 15. percben). Ehhez az óriási erejű kitöréshez vezető utat Fischer Iván hatásos tempóingadozásokkal, hatalmas szünetekkel formálja meg, ami letaglózó élményt jelent. Maga a tétel egyébként itt 21 és fél percig tart, ami átlagosnak mondható, de mint oly sok karmesternél, a fantáziadúsan kezelt tempó miatt a puszta adat itt sem számít túl sokat.

Valószínűleg a szerző is érezte, hogy ez a rendkívül súlyos mondanivaló egy kis pihenést kíván, így előírása szerint a második tétel (Andante moderato) előtt legalább öt perces szünetet kellene tartani. Élő előadásokon ez ritkán valósul meg, ezen a SACD-n 11 másodperc választja el egymástól a két tracket.

A tétel alapja – mint Mahlernél oly gyakran – egy keringőszerű népi tánc, amely ebben ez előadásban rendkívül finom, már-már törékeny. Bár a zenében a komorság is fel-felbukkan, a komponista nagyon óvatosan adagolja a dinamikai kontrasztokat. Az előadók remek formaérzékére utal az is, ahogyan a 6. perc végén bemutatják a keringő darabjaira hullását.

Talán csak a két erőteljes üstdobütéssel indított scherzo sikerült kevésbé ezen a lemezen. Az átlagosnál némileg lassabban, szinte már játékosan haladó zene nem igazán különül el az előző tételtől, a könnyedség pedig elvesz a zene hatásosságából és hangulati kettősségéből, ami inkább csak a végső, felfokozottan drámai kitörésben jelenik meg.

A negyedik tétel egyetlen nagy fohászként előzi meg az ötödiket. A zene gyönyörűen indul, a „der Mensch” sornál belépő vonósok éteri finomságúak (csak az alt szólista hangja nem eléggé légies). A zene és a szöveg között tökéletes a hangulati egység, ebben az előadásban szinte minden verssor külön tanulmányt érdemelne.

De nem sokat érünk rá elidőzni az áhítatnál, mert a több mint félórás utolsó tétel indulása vad lendülettel vág el minden csöndes nézelődést. Ahogyan a mélyvonósok megállíthatatlanul emelkedő gesztusa elindít egy elsöprő erejű robbanást, ami egy pillanatra mintha még erősödne is, az felejthetetlen. Talán még sosem hallhattuk ennyire energikusnak és végzetesnek ezt a néhány másodpercet. A finálé programja a szerző szerint maga a végítélet (itt jelenik meg a színfalak mögötti zenekar is). Egyértelmű a törekvés, ahogyan Mahler megpróbálja teljesebb, átfogóbb módon megfogalmazni az elképzeléseit, azonban ez az egyébként több művében is megjelenő mérhetetlen akarat sok hallgató számára már túlságosan erőszakos. Sokan nem szeretik, ha ekkora erővel akarják megmondani nekik, hogy mit is kell most érezni.

A Fesztiválzenekar felvételében azonban érdekes módon megjelenik egyfajta kettősség. Talán a finom részletességgel kidolgozott előadásnak, a zenekarra jellemző érzékenységnek és a csúcsminőségű hangfelvételi technikának köszönhetően itt úgy tűnik, olyan koncepció jelenik meg, ami egyszerre vezet befelé, a lélek csöndje felé és kifelé, a világ zaja, a harsogó apokalipszis felé. Mindenképpen érdemes vele megismerkedni.

A zene formai egyértelműsége az utolsó tételben sem tűnik el. A 8. percben megszólaló fanfár bonyolult többszólamúsága annyira pontosan van kidolgozva, hogy szinte borzongató élménnyé válik. Az előadásban egyszerre van jelen a magabiztosság és a visszafogottság. A felvétel készítői a végsőkig kihasználják a technika adta széles dinamikai tartományt, a színfalak mögötti zenekar alig hallható hangjától a teljes apparátuson megszólaló őrjöngésig.

Az énekkar (Mahler programjában: a szentek és égiek kara) visszafogott belépését nagyon sok felvételen sikerül jól megoldani, itt sem kell csalódnunk. Bár a Magyar Rádió Énekkara néha szólhatna kissé erősebben, az előadás többi elemét illetően nem lehet kifogás velük szemben. Innentől kezdve már közel vagyunk a kozmikus távlatokat nyitó befejezéshez, a zenekarhoz csatlakozik (most kissé háttérbe szorulóan) az orgona, és megszólalnak a harangok is. A mahleri program a mindenható szeretet tündökléséről szól, a mahleri zene pedig felemelő és extatikus érzésekről beszél. Ezt mind érdemes erről a felvételről megismerni.

#  Sipi, 2014-01-25

(A cikk a szerző weboldalán is olvasható.)