Ahogy várható volt, a produkció nem igényel különösebb szellemi összpontosítást a nézőktől. Igaz, nagyrészt emiatt (valamit valamiért) eltűnnek a drámai csúcspontok is.  #  SzJ, 2014-05-11

2014. május 8.
Erkel Színház
MOZART: A varázsfuvola

*

Amilyen lendülettel és frissességgel propagálja magát és az egész műfajt mostanában a Magyar Állami Operaház, szinte törvényszerű volt, hogy a szezon végén megkínálják a közönséget a Varázsfuvolával, leszerződtetve hozzá Miklósa Erikát és Rost Andreát, akiknek neve az operát különösebben nem kultiválók számára is ismerősen cseng. A rendezést ráadásul a hazai operaélet doyenjére, Szinetár Miklósra bízták, aki 80. születésnapja alkalmából kapta meg a felkérést.
Ennek megfelelően mindenki biztosra mehetett, s a projekt hozta is az eredményt, megdöntve minden eddigi eladási rekordot: a kettős szereposztással játszott, nyolc előadásos szériára már a premier előtt egy hónappal minden jegy elkelt.

Az előzményekből következően senkinek nem kellett attól tartania, hogy a produkció extravagáns megoldásokkal próbálja új megvilágításba helyezni Mozart operáját.
S lőn: ahogy egy könnyen emészthető kasszasikerhez illik, az előadás nem igényel különösebb szellemi összpontosítást a nézőktől. Igaz, nagyrészt ennek köszönhetően (valamit valamiért) eltűnnek a drámai csúcspontok is.

A látványvilág a szabadkőműves szimbolikára épül, a díszleteket hipnotizáló hatású, dinamikus háttérvetítés, fényfestés erősíti. A jelmezek eklektikusabbak, de konvencionális mivoltukból adódóan nem nehezítik meg a befogadást. Ugyanez mondható el a rendezésről is, amely bevált fogásokkal, könnyen érthető, egyszerűen leképezhető utalásokkal viszi végig a történetet. Igaz, az ötlethalmaz elemei között nem mindig érezni a kapcsolatot, s a megnyugtatóan ismerős megoldások nyújtotta biztonságérzet ellentételezéseként nélkülöznünk kell az eredetiséget is, olyannyira, hogy ha más előd nem is jut eszünkbe, Ingmar Bergman zseniális filmjének néhány momentuma pontosan tetten érhető a színpadon.

A május 8-ai előadás a széria utolsó eleme volt, melyben a második szereposztás közreműködői negyedszerre álltak közönség elé. Ideális helyzet, mert a premier után már volt alkalmuk bejátszaniuk a darabot, és a rutin sem üli még meg a produkciót. Persze rendezés, szcenika és művészi teljesítmény együtt hat, s az összetevők ahogy erősíteni, úgy gyengíteni is tudják egymást.

A Taminót alakító Pataki Adorjánról nehéz volt elképzelni mindazt, amit a szerep szerint meg kellene jelenítenie, produkciójának vokális része nem tette őt főszereplővé, prózai megnyilvánulásai alapján pedig érthető, hogy a művész miért nem a színészmesterséget választotta. A szerelmespár hölgytagjaként Sáfár Orsolya hitelesebben, szebben teljesítette a szerepe igényelte feladatokat; Pamina második felvonásbeli áriája az előadás talán legihletettebb mozzanata volt, olyan epizód, ahol szólista és zenekar teljes harmóniában tolmácsolta a mozarti muzsikát.

Rezsnyák Róbert (Papageno) hozta a kötelezőt, de úgy is mondhatjuk, hogy vitte az előadást, megidézve és felerősítve a mű népopera-jellegét. Mellesleg a korabeli hangulat felvillantásában a közönség is partnernek bizonyult, mert volt a nézőtéren SMS-olvasás, kijelzővel színlap-megvilágítás, telefoncsörgés, beszélgetés, színpadra felkiabálás, valamint spontán röhögés és kuncogás egyes színpadi megnyilvánulások okán (nem feltétlenül viccesnek szánt epizódoknál…).

Kolonits Klára hibátlan, sőt annál is több Éjkirálynő, igazán kár, hogy míg az első felvonásban grandiózus színpadi körítéssel jelenik meg, a slágerszám és drámai csúcspont elegyeként abszolválható Bosszúária alatt vissza kell csöppennünk abba a világba, melynek hívei úgy vélik, az operában csak a hang számít. Itt, ahol a tömény gyűlölettől a székbe kellene préselődnünk, és azt éreznünk, hogy az atomcsapás csak könnyed tavaszi fuvallat ennek a nőnek az indulatához képest, leáll a vetítés, szünetel a vizuális tűzijáték, és a rendezés arra hívja fel a figyelmünket, hogy íme, a művésznő képes olyasmire, mint Szerhij Bubka, csak ő nem rúddal, hanem hanggal csinálja. És az már Kolonits érdeme, hogy mindebből ennél jóval többet hoz ki.

Kovács István magabiztosan mozog Sarastróként, jelenléte, kisugárzása pótolja azt, ami orgánumából hiányzik. Gál Gabi mindent kihoz Papagena szerepéből, szövegben és énekben egyaránt. A három fiú egyenrangú partner a felnőttek között, a dámák rendben vannak, az öreg pap szerepében színpadra lépő Kováts Kolos pedig operaénekes.

Az előadás végi taps és ováció mértéke a jegyeladási adatokra rímel. Nem véletlen, hogy a következő évadban ismét műsorra tűzik a produkciót, ráadásul a karácsonyi-újévi időszakban, így Mozart operája a Diótörővel együtt csatasorba állítva járathatja majd csúcsra az intézmény jegyértékesítését.

#  SzJ, 2014-05-11