Nehéz úgy előadni Mahler Másodikját, hogy előző este a Londoniak az Elsővel léptek fel, de a Keller András vezette budapesti zenekar összességében nem keltett csalódást.  #  Sipi, 2014-05-31

2014. május 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Budapest
MR Énekkar
Rost Andrea – szoprán
Mester Viktória – mezzoszoprán
Vez.: Keller András

MAHLER: II. (c-moll, „Feltámadás”) szimfónia

*

A Concerto Budapest zenekar nem kisebb igényű művet választott Concerto Grande bérletsorozatának utolsó estjére, mint Gustav Mahler rendkívül nagyméretű zenekart és vegyes kart igénylő, monumentális II. („Feltámadás”) szimfóniáját. A másfél óránál is hosszabb zenemű a zenekartól és a hallgatóságtól is komoly koncentrációt igényel, ugyanakkor látványos „tablói” (mint például a végítélet zenei megjelenítése), hatásos, mégis mély értelmű hangzása és misztikuma miatt igen népszerű darab.

Ugyanígy népszerű maga a szerző is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Budapesten vendégszereplő Londoni Szimfonikus Zenekar éppen e koncert előtti napon adta elő ugyanitt Mahler I. szimfóniáját. A két zenekar összevetése persze nem lenne igazságos, de az előző este emlékei még élénken éltek bennem, amikor helyet foglaltam a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Habár az előadással kapcsolatban több probléma megfogalmazható, összességében nem keltett csalódást a Keller András vezette budapesti zenekar sem.

A szerző előírása szerint komoly és ünnepélyes kifejezést igénylő első tétel, a nevezetes gyászinduló komoly helyett inkább súlyos, ünnepélyes helyett pedig inkább zaklatott lett. Lehetséges, hogy ez leginkább a szokottnál hajszoltabb tempó miatt tűnt így, de a zenekar hangzása is ezt erősítette. Keller András főképp a dinamikai csúcspontokra helyezte a hangsúlyt, kevesebb figyelmet szentelt a finomabb gondolatok kidolgozásának. A zenekarban mindenesetre megfelelő partnert talált elképzeléseihez, a lendületes és energikus játék a szimfónia teljes ideje alatt folyamatosan megmaradt.

Bár a folytatás előtt Mahler pár perces szünetet javasol, most a szokásos rövid hangolás idején túl ezt nem tartották be. A karmester elképzelései a második és harmadik tételben jobban érvényesültek, különösen a második utolsó részében lévő pizzicato szakasz visszafogott élénksége marad emlékezetes, de a harmadik tétel hangszíneit is sikerült élvezetesen kidolgozni.
Az Ulricht tétel talán az előadás legszebb pillanatai közé tartozott, részben Mester Viktória énekének is köszönhetően.
A két szólistát ezúttal a zenekar mögé, a két üstdobcsoport közé ültették, így az énekszólamok némiképp a hangszerek hangjába simultak, de ez nem okozott hiányérzetet. Különösen jól sikerült a tétel formálása, a szokottnál picit karakteresebb tempó- és dinamikabeli megoldásokkal.

Az utolsó tételben szintén a mindent elsöprő erő és lendület dominált. Sok nagyszabású mű hangzott már el a Művészetek Palotájában, de azt hiszem, ha a szimfonikus zenekarok nyers hangerejét versenyeztetnénk meg, ez az este bízvást valahol a sor elején helyezkedne el. Az óriási dinamikai csúcsok akkora lendülettel és energiával szólaltak meg, hogy szinte szétvetették a termet. Sajnos a zene filozofikusságát és finom árnyalatait nem sikerült ilyen jól érvényesíteni, úgy tűnt, mintha csak a hangerőre lett volna kihegyezve a produkció. A színfalak mögötti zenekar sem volt mindig a helyzet magaslatán, szerepüket azért betöltötték, a kórus belépése után pedig már a színpadon lévő rézfúvók csapatát erősítették. A két szólista, Mester Viktória és Rost Andrea itt is jó teljesítményt nyújtott, de ebben a részben már sokkal nagyobb szerep jutott a kórusnak – az MR Énekkart különösen a basszus és a tenor szólam szép és (ha kellett) erőteljes hangjáért illetheti elismerés.
A befejezés, a zenekart erősítő légiónyi rézfúvóssal, orgonával, csőharanggal és teret betöltő hangzással persze most is borzongató élmény volt.

#  Sipi, 2014-05-31