Parti Nagy Lajos új darabja társadalmi tükröt tartó, zavarba hozóan realisztikus és komikus intellektuális játék.  #  Takács Máriusz, 2014-04-16

2014. április 2.
Átrium Film-Színház

PARTI NAGY LAJOS:
Átriumklorid (avagy a színész ötször)

Szereplők: Bíró Kriszta, Hevér Gábor
Díszlet, jelmez: Tihanyi Ildi
Dramaturg: Marsalkó Eszter
Rendező: Néder Panni

*

Intim, feszült, emberi viszonyokba kukkol és társadalmi tükröt tart, miközben zavarba hozóan realisztikus és komikus intellektuális játék – ez Parti Nagy Lajos új darabja, az Átriumklorid. Vált ki hatást a nézőből, bőven.

Az Átriumklorid öt, egymással (egy kivétellel) össze nem függő jelentében látunk egy-egy emberpárt, akik a rendszerváltás utáni magyar valóságban élik meg saját össze- és széthúzásukat, ami szorosan építkezik személyes életük minden tragédiájából. Az előadás folyamatos színhelye az ő kommunikációs-mentális terük, amibe szubjektív szűrőjükön áramlanak csak be a külvilág információi. Ezekben a helyzetekben minden relatív, az ítéletek tényekké, a hazugságok igazságokká, a tragédiák viccekké válnak.

Mindegyik jelenet témája a férfi és a nő klasszikus konfliktusa, egyáltalán nem klasszikus karakterekkel és történeteikkel. A párok kapcsolatai definiálhatatlanok, egy tűnik biztosnak: tudatalatti összetartásuk erősebb mint felszíni széthúzásuk, sőt, széthúzásuk, konfliktusaik, elcsúszásaik is szerves részei összekötöttségüknek. Mindezt a jelenetekben más-más motívumok keretezik: egymáshoz is hűtlenek szeretők, áruló cinkosok, nem elváló elválók és a jó szándékkal kikövezett út. Megoldás, feloldás, kilépés persze nincs.

A testiség, illetve annak hiánya végig jelen van. Beszélnek róla, gesztusokban vágynak rá, de a gesztusok félrecsúsznak, egyoldalúak, vagy egyszerűen nincs lehetőség rá: a szájfénytől hányingert kap az ember, egy gyónó nő nem örül, ha a mellét markolásszák, egy tolószékes férfi pedig akármennyire is jó társ, ha testvér, no meg persze impotens.

A dráma formai kelléktárából változatosan válogatott az író (Parti Nagy Lajos) és a rendező (Néder Panni). Az első jelenet az Átrium előterében jól szimulálja a pályaudvart: a nézők peron-kukkolóként nézhetik végig a pár édes-keserű civódását, ahogy azt egy valódi állomáson is tennék, csak itt nem kell hallgatózni, lopva nézni. A második jelenet szerves dramaturgiai része egy mobiltelefon, a negyedik jeleneté egy kamera – mindkét monológ helyzetet termet, a videó pedig természetesen élőben, a háttérben nézhető.

Tihanyi Ildi egyszerű, alakítható díszlettel, az alapfigurákat karakteres jelmezekkel ellátva alkotta meg vizuálisan az öt jelenetet, amelyből a két színésznek, Bíró Krisztának és Hevér Gábornak bő másfél órában kell felépíteni öt önálló ívet. Színészi összjátékuk eredményeképp a feszültség a harmadik és a negyedik jelenetben ér a csúcsra, ez első kettőben viszont nem minden csöndet tölt ki a feszültség. Az utolsó jelenet különbözik a többitől, de szervesen kapcsolódik is hozzájuk: a vonaton utazó síró nő mellé telepszik az angyal-ördög férfi. Mindketten valamennyi karakterük szimbolikus szintézisei, jelenetük reflexió, összefoglalás ugyanabban az intim és ambivalens alaphangulatban, ami végigkíséri az előadást.

Az Átriumklorid fejre, szívre, gyomorra ható darab, amit jó eséllyel fognak az irodalomórákon Az ember tragédiájával és a Körmagyarral összehasonlítani. Amiért mégis érdemes megnézni most és majdan is: egy-egy pillanatban a két ember mondatában és nézésében nem csak a szomszédjainkra, barátainkra, hanem magunkra is ismerünk – ez a színház egyik ősi célja.

#  Takács Máriusz, 2014-04-16