Megszólalt a magányos trombita indulója, majd maximális hangerővel a teljes zenekar, és egy pillanatig sem volt kétséges: ez maga a nagybetűs SZIMFONIKUS hangzás.  #  Sipi, 2014-12-12

2014. december 7.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bécsi Filharmonikusok
Rácz Ödön – nagybőgő
Vez.: Michael Tilson Thomas

VANHAL: D-dúr nagybőgőverseny
MAHLER: V. szimfónia

*

A Művészetek Palotája idei, 10. évada elkényezteti a hangversenyközönséget: szinte egymásnak adják a kilincset a jobbnál jobb (bulvárosan fogalmazva: világsztár) énekesek, zenekarok és karmesterek. December 7-én este az egyik legnagyobb múltú, legjobb zenekar produkcióját élvezhettük: a Bécsi Filharmonikusok játszotta Johann Baptist Vanhal D-dúr nagybőgőversenyét és Gustav Mahler V. szimfóniáját a neves amerikai karmester, Michael Tilson Thomas vezényletével.

A zenekarban jó néhány magyar származású muzsikus is játszik, ezen az estén Rácz Ödön volt a ritkán hallható klasszikus kismester, Vanhal nagybőgőre és zenekarra írott versenyművének szólistája. Rácz Ödön élete sikertörténet: hatévesen már sámlin állva bőgőzik, innentől kezdve egyenesen ível a karrierje, hogy aztán 23 évesen bekerüljön a Bécsi Filharmonikusok együttesébe.

Meglehetősen ritkaságszámba megy a koncerttermekben a nagybőgőverseny műfaja. Ilyen összeállítású versenyművet nagy zeneszerző nem is írt, valószínűleg azért, mert a hangszer – visszafogottabb hangzása miatt – kevésbé alkalmas szólista szerepkörre. Vanhal jó érzékkel oldotta meg ezt a problémát, mindig megfelelő teret hagyva a szólóhangszernek, anélkül, hogy a zenekar háttérbe szorult volna. A mai fogalmaink szerint viszonylag kisméretű együttes telt és egységes hangzása már itt megmutatta, hogy tényleg nem mindennapi, amit tudnak, és Rácz Ödön is mesterien játszott (eltekintve egy apró botlástól az első tételben). Be kell azonban vallani, ez a mű nem véletlenül került be a méltán elfeledett darabok közé. Semmi olyan emlékezeteset nem tudott a ma már szintén alig ismert szerző ebbe a darabba komponálni, amitől érdemes lenne a figyelemre, egyedül a bőgőversenyek számának igen alacsony volta miatt vehetik elő újra és újra a művet. Szép volt, egyszer érdemes volt meghallgatni, de az igazi produkció, ami tényleg képes megmutatni, mire is képes egy zenekar, a szünet után következett.

Megszólalt a magányos trombita indulója, majd a 14. ütemben maximális hangerővel a teljes zenekar, és egy pillanatig sem volt kétséges: ez maga a nagybetűs SZIMFONIKUS hangzás. Tudjuk, hogy külön tanulmányok foglalkoznak a Bécsiek hangzásával, hogy picit magasabb a hangolásuk, mások a hangszereik, tökéletes az összhangjuk, de ezek az összetevők csak darabkái valaminek, ami itt is több mint a részletek egysége. Minden szólamcsoport önmagában egyedi színnel bír és eltér a megszokottól, a tuttikban megszólaló fényesség, az erős és telt, gazdag hang tényleg olyan, amit csak élőben lehet megtapasztalni.

Michael Tilson Thomas nagyepikus regényként jelenítette meg a szimfóniát. Hosszan kibontva, nagy ívekkel, gazdag részletességgel. Jellegzetes volt egy-egy formarész és zenei gondolat lassabb indítása majd fokozatos felgyorsítása, egy-egy szólam kiemelése majd visszahullása a zenei szövetbe, mindez olyan magabiztossággal és nagyvonalúsággal, hogy az egész teljesen természetesnek és magától értetődőnek tűnt. Ez már önmagában biztosította a magas színvonalat, amihez a pluszt a zenekar jelentette. A leheletfinom pianissimók, a mélyszólam bámulatosan árnyalatgazdag hangzása, a hegedűk egységes és hajlékony játéka, a rezek orgonaszerű zengése… és a sort hosszan lehetne folytatni. Bár még nincs itt a karácsony, ez az előadás ajándék volt minden zenekedvelőnek.

#  Sipi, 2014-12-12