Úgy tartalmában, mint küllemében kivételes könyv, telis-tele magyarázó ábrákkal és szórakoztató, ám egyúttal elgondolkodtató epizódokkal.  #  SzJ, 2014-10-25

REIF LARSEN:
T. S. Spivet különös utazása
(The Selected Works of T. S. Spivet)
384 oldal
4900 Ft
Sanoma
2013

*

Úgy tartalmában, mint küllemében kivételes regény, ám mintha nem kapta volna meg a kellő figyelmet a könyves piacon. Remélhetőleg ez a helyzet megváltozik azzal, hogy már nálunk is vetítik a mozik Jean-Pierre Jeunet adaptációját, mert bár a filmváltozat is elgondolkodtató, szép, míves munka, a könyv az, amely az izgalmas történet és a vizuális lehetőségek kihasználása révén rendkívül komplex módon mutat be alapvető emberi defektusokat és védekezési mechanizmusokat.

A főszereplő, a tizenkét éves T. S. Spivet egy montanai farmon él, és szinte mindent, de tényleg mindent lerajzol, ám keze alól nem művészi alkotások, hanem egzakt adatokat közlő ábrák kerülnek ki. Szünet nélkül készíti grafikonjait, térképeit, szemléltető ábráit, a kutató tudós szemszögéből vizsgálva meg úgy Montana geológiai, állat- és növénytani jellemzőit, mint családja mindennapos tevékenységét, ideértve egyebek mellett apja whiskey-kortyolásának sűrűségét, a kertkapu-nyikorgások összehasonlítását, de még azt is, milyen pályát ír le a tányéron a mérgesen tologatott borsószem. Reif Larsen hatásos fogása, hogy ezek az ábrák helyet kaptak a könyvben is; szinte minden oldalon széljegyzetek, rajzok és hozzájuk tartozó értelmező magyarázatok kísérik-gazdagítják az egyes szám első személyben tálalt történetet.

A kényszeres rajzolás olyannyira alaptevékenységnek számít T. S. életében, hogy mikor egy telefonhívás hatására felkerekedik és elindul a főváros felé, az út során tett megfigyeléseit, felmerülő gondolatait, felidézett emlékeit is folyamatosan szemlélteti a lapszéleken. Így derül ki szép lassan, hogy módszere az egyetlen fogódzó számára ahhoz, hogy leképezze, analizálja, ezáltal megértse a világot. És ahogy meséli úti élményeit, arra is fény derül, bizonytalansága családon belüli elszigeteltség-érzetéből táplálkozik, s magányának feloldására, szeretetéhségének kielégítésére, félelmeinek megszüntetésére csak részben megoldás, ha megtalálja az összefüggéseket ok és okozat, jel és jelenség, múlt és jelen között. Ő is rájön: a világ leképezése, térképekké transzponálása önmagában még nem vezet eredményre – de paradox módon ez egyben meg is nyugtatja, hisz ha már tudja, hogy útja zsákutcába vezet, nem kell tartania meglepetésektől, váratlan, kezelhetetlen dolgoktól.

Mindettől függetlenül senki ne várjon nagy tépelődéseket, önmarcangoló monológokat. A regény rendkívül szórakoztató, a történet egyszerre izgalmas és abszurd: T. S.-t a Smithsonian Intézet értesíti arról, hogy elnyerte a Baird-díjat, melynek átvételekor örömmel meghallgatnák ünnepi beszédét. Arról persze fogalmuk sincs, hogy a mindenkit lenyűgöző rajzokat egy tizenkét éves gyerek készítette. A fiú nem világosítja fel őket erről, a hír hallatán pedig úgy dönt, hogy a családjának egy szót sem szól, és másnap hajnalban egy tehervonat potyautasaként elindul, hogy átszelje az országot és elfoglalja a neki kijáró helyet a tudomány világában.

Hasonlóképp hajlanak az abszurd felé a karakterek is, mindenekelőtt a családtagok. A csendbe burkolózó, cowboy-fétisbe borult farmer apa, a rovartani kutatásai miatt a külvilágot szinte zavaró körülményként kezelő anya, a tinédzserkor minden problémájától sújtott nővér. És persze a magát a pajtában véletlenül agyonlövő öcs, kinek tragédiája csak még elszigeteltebbé teszi a családtagokat, így adva lökést T. S.-nek ahhoz, hogy belevágjon a nagy kalandba.

Larsen a mesélés közben szépen, finoman bontja ki T. S. problémáit, érzékenyen, fokról fokra fedi fel pszichés mélységeit. A kalandok végén megértjük a szereplők motivációit is, sok dolog a helyére kattan, ám épp amikor a fiktív cselekmény során felvetődő kérdések elegánsan vetítődnének rá valós életünkre s összeérne a képzelet és a létező világ, pont az eladdig jól működő abszurd elemek felbukkanása visz némi zökkenőt a befejezésbe, megtörve kissé a varázst. Ám csalódottságunknál mégis hiányérzetünk lehet nagyobb. Mert rendben, a nagy műgonddal felépített regényszerkezet elbírja, ha némileg ficamos a befejezés. De miután sok kérdésre választ kaptunk, hogyan tovább? A folytatás legalább olyan érdekes lehetne, mint az idáig vezető út. Aztán persze rájövünk, hogy a szerző nem véletlenül engedi el mindenki kezét.

Meglehet, a T. S. Spivet különös utazását nem tartja mindenki hibátlan regénynek. Nem is az. Annál több: lenyűgöző munka, elsőrangú, utánozhatatlan alkotás.

#  SzJ, 2014-10-25