Olvasták Salingertől a Rozsban a fogót? Nemsokára megtehetik, ugyanis ezzel a címmel jelenik meg az a regény, amit eddig Zabhegyezőként ismertünk.  #  -krl-, 2015-02-06

Új fordításban és új címmel jelenik meg a Zabhegyező.
M. Nagy Miklós, az Európa Kiadó igazgatója szerint ezzel nagyjából követik az európai trendet, „mert a legtöbb országban valahogy lefordították az eredeti, angolul is furcsán hangzó címet, a Catcher in the rye-t”. Egyébként is: „egy nagy (és ma már klasszikus) műnek, amilyen a Rozsban a fogó, a cím is fontos részét alkotja, nem bánhatunk vele kényünk-kedvünk szerint, mint valami hollywoodi sikerfilmmel.”

Fogadjuk el, hogy valóban itt az ideje a változtatásnak („szokás úgy gondolni, hogy a prózafordítások kábé ötvenévente elavulnak” – mondja Barna Imre, a fordító), s higgyük el, hogy a címválasztást tényleg hosszú vívódás előzte meg. Mindemellett persze lehetnek kétségeink, főképp, ha figyelembe vesszük, hogy a fogó, ha nem épp kéziszerszám, akkor elsődlegesen olyan személy, aki valakit üldöz, kerget. Vagyis csak a szó ki tudja, hányadik jelentéstartalma fedi le azt a védő-óvó funkciót, amiről a regény főszereplője, Holden Caulfield beszél, miszerint ő lenne az, aki elkapná (megfogná) azokat a gyerekeket, akik a rozstáblában játszva véletlenül túl közel szaladnak a szakadékhoz.

Jelentéstömöríteni persze nem egyszerű. És ha a kiadó komolyan gondolja, amit gondol, akkor további küzdelmek várnak rá, mert például az ő portfóliójukat gazdagítja a Száll a kakukk fészkére is, aminek címét ezek szerint szintén korrigálni kellene. A feladat azonban jóval nehezebb, mint Salinger könyvénél, hiszen ott egy konkrét gondolatot kellett transzponálni, Ken Kesey regénye viszont egy mondókával indul, aminek egyik sora adja a címet (One Flew Over The Cuckoo’s Nest). A gyerekvers ráadásul nem is kakukkról, hanem három gúnárról szól, közülük egy keletre, egy nyugatra, egy pedig a kakukkfészek fölé száll, és ezen túlmenően még figyelembe kell venni olyan finomságokat is, hogy egyes vélemények szerint a kakukkfészek kifejezés a tengerentúli szlengben az elmegyógyintézet szinonimája, a „fly over the cuckoo’s nest” pedig csapdába esésként is értelmezhető. (Tény: a magyar fordításban a mondókának nem sok köze van az eredetihez.)

De lépjünk tovább egy következő műre, maradva ugyanúgy az Európa Kiadó kínálatánál: vajon mi lesz a sorsa Bohumil Hrabal Sörgyári capricciójának? Merthogy az se nem sörgyári, se nem capriccio. A mű eredeti címe Postřižiny, aminek még nem sikerült megtalálni a standard magyar megfelelőjét – talán mert nem is volt rá igény. Persze itt-ott megpróbálják lefordítani, csak az érdekesség kedvéért, így a legkülönfélébb változatokba futhatunk bele: Megkurtítottak, Kurtított fürtök, Megrövidítettek, Megrövidítve, Vágás, Rövidre vágva.

E három említett művet nem csak az kapcsolja össze, hogy Magyarországon egyazon kiadó gondozásában jelennek meg újra és újra. Olyan alkotásokról van szó, melyek az elzártság évtizedeiben jutottak be a legvidámabbként is szürke barakkba, és olyan elementáris erővel képviselték a lázadást, a szabadságvágyat, az életigenlést, hogy kinőtték a saját jogon is megérdemelt „irodalmi klasszikus” kategóriát: kultuszregénnyé váltak. A félrefordított címeik pedig varázsigévé.

Egyébiránt a Száll a kakukk…-nak 2012-ben, a Hrabal-műnek pedig tavaly jelent meg új kiadása. Ezek szerint csak mostantól nem lehet úgy bánni a klasszikusokkal, mint holmi hollywoodi sikerfilmmel.
És ha már az amerikai álomgyárnál tartunk, tegyünk is egy rövid kitérőt a kiadóvezető által szóba hozott műfaj felé, mert van legalább egy olyan alkotás, ami meglehet, kivétel, de éppúgy kultikussá vált abból a korszakból, mint a most szem előtt lévő Salinger-regény, ráadásul szintén „újrakreált” címmel. A Szelíd motorosokról van szó. És ami miatt ez érdekes, az az a tény, hogy az eredeti címet, az Easy Ridert nálunk ma már inkább az Üvegtigrissel kapcsolják össze, mint Dennis Hopper filmjével…
(Azt pedig már tényleg csak zárójelben, hogy az Annie Hall jó néhány mondata úgy lett klasszikus, hogy azokat nem is Woody Allen, hanem a fordító írta, a Gyalog gyaloppról pedig már ne is beszéljünk, mert onnan is idézünk olyan poénokat, amik köszönő viszonyban sincsenek az eredetivel, és nemhogy a cím nem stimmel, de még a szinkronszereposztás is következetlenül lett kiosztva.)

Szóval, a kultuszfilmek fordításai is megérnének egy misét, de talán pont az Üvegtigris és az Ízirájder-téma (vagyis a fogalmak mögé vetített tartalmak változása) az, ami most visszakanyaríthat bennünket ahhoz a kérdéskörhöz, hogy érdemes-e minden esetben kijavítani egy hibát?

A helyzet az, hogy ezek a könyvek már soha nem fogják elérni pontosan ugyanazt a hatást, amit megjelenésükkor. Az évtizedek alatt bekövetkezett politikai, társadalmi, kulturális átalakulások után „csupán” irodalmi és kultúrtörténeti szempontból érdekesek. Akik egykoron elbódultak tőlük, úgyis a „félrefordított” címmel emlegetik, amikor felidézik a számukra fontos-kedves mondatokat, epizódokat, karaktereket. A későbbi generációk pedig nem fognak semmiféle személyes életérzést-élettapasztalatot, kortársi-szemtanúi vonatkozást vetíteni a címek mögé.
A kiadó érvelése tehát ebből szempontból érthető, elfogadható.
Viszont akkor ezek után bizony következetesnek kell lenniük, és az esedékes újrakiadásoknál át kell írniuk minden címet, mely eltér az eredetitől. A fent szóba hozott műveken túl bizonyára akadnak még olyan klasszikusok, melyek ilyen korrekcióra szorulnak, hogy mást ne mondjunk, Robert Merle sem Két nap az élet címmel vetette papírra később Goncourt-díjjal jutalmazott regényét.

A drasztikus beavatkozások mindig heves tiltakozó reakciót váltanak ki. De tudjuk, a változás – legyen jó vagy rossz – elkerülhetetlen.
Holden Caulfield fel fog nőni, Bromden főnök kitöri a rácsos ablakot, és Mariska haja is a földre hull.
Pepin sógor viszont mindig ugyanazt fogja mondani asztalláb-fűrészelés közben: „aztán ebben a nagy rövidítésben csak meg ne rövidüljön az emberek gondolatja!”

#  -krl-, 2015-02-06