Ambiciózus vállalkozásba fogott az Operaház a Ring felújításával. Amit az első mű színrevitelétől kaptunk, nem kevés, ám jócskán maradhatott hiányérzet a nézőben/hallgatóban.  #  Szilgyo, 2015-03-28

2015. március 26.
Magyar Állami Operaház

WAGNER: A Rajna kincse

*

Ambiciózus vállalkozásba fogott a Magyar Állami Operaház Wagner tetralógiájának felújításával, és bizony az Előeste színrevitele alapján kijelenthető, hogy igen bátor cselekedet volna egyértelmű jóslásokba bocsátkozni a vállalás sikerességét illetően. Amit kaptunk, nem kevés, ám jócskán maradhatott hiányérzet a nézőben/hallgatóban.

M. Tóth Géza rendezése jól körülhatárolható koncepció mentén közelít a darabhoz, ráadásul azoknak, akiknek értelmezési gondjai támadnának, a rendező maga dob mentőövet azzal, hogy minden létező fórumon hangsúlyozza: amit látunk, az bizony a kapitalizmus kritikája. Ám legyen: a vetítéssel tarkított (mit tarkított, szünet nélkül megtámogatott!) vizuális orgia valóban az oly sokszor átkozott fogyasztói társadalom pénzhajhász magatartását állítja pellengérre. A megvalósítás ugyan néhol kissé szájbarágós, ám azért e fölött szemet lehet hunyni.

Jóval nehezebb túllendülni viszont a színpadi szituációk megoldatlanságán, példának okáért a nyitójelenetben Alberich és a rajnai sellőlányok ügyetlenkedésén, vagy éppen a színészvezetés elégtelenségén. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben az énekesek, hiszen, ahogy mondani szokás, mindenki csupán hozott anyagból dolgozhat.

Mindez messze a legjobban a Logét alakító Adrian Erödnek sikerült, aki baritonista létére játszi könnyedséggel abszolválta az opera talán legnehezebb szólamát, mindamellett színészileg is kiemelkedett a félisten karakteres megformálójaként. A másik vendégművész, az Alberich szerepében fellépő Marcus Jupither elsősorban vokális teljesítményével hívta fel magára a figyelmet. A hazai erők, az Operaház fellépő művészei összességében nem vallottak kudarcot, ám igazán kiemelkedő művészi teljesítmény egyikük nevéhez sem fűződik.

Megbízható pontja volt az előadásnak Németh Judit Fricka szerepében, miként rövid, ám annál fontosabb megszólalását átlag feletti színvonalon oldotta meg Gál Erika Erdaként. A férfiak már kevésbé voltak meggyőzőek. Kálmándi Mihály (Wotan) a szólam korrekt eléneklésével nem, a főisten személyisége súlyának érzékeltetésével azonban szinte teljesen adósunk maradt. Cser Krisztián (Fasolt) és Gábor Géza (Fafner) vokálisan megfelelőnek bizonyultak. Nyári Zoltán neurotikus Frohja emlékezetes marad, szintúgy Megyeri Zoltán Mime megformálójaként.

A zenei irányításért felelős Halász Péter igazi opera-karmesteri erényeket csillogtatott: mindamellett, hogy kézben tartotta az előadást, folyamatosan vigyázott (egyelőre talán kissé túlságosan is) arra, hogy a zenekari hangzás ne nyomja el az énekeseit. Amennyiben sikerül megtalálnia az optimális arányokat (mint ahogyan sikerült Az árnyék nélküli asszony nem kevésbé összetett partitúrájának közelmúltbeli megszólaltatásakor), emlékezetes Wagner-előadásokat remélhetünk tőle.

#  Szilgyo, 2015-03-28