A koncerten Szörényi művei mellett Gyöngyösi Levente új, Illés-dalokra épülő szimfóniája is elhangzott. # Sipi, 2015-04-20
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara
Pasztircsák Polina, Feke Pál, Vadkerti Imre – ének
Vez.: Kesselyák Gergely
GYÖNGYÖSI LEVENTE: IV. szimfónia (Illés szekerén)
SZÖRÉNYI LEVENTE: Csodaszarvas – szvit
SZÖRÉNYI LEVENTE: Elég volt – kóruskantáta
SZÖRÉNYI–BRÓDY: István, a király – Temetés jelenet
*
Különleges alkalomnak adott helyet április 18-án a Zeneakadémia nagyterme: a 70 éves Szörényi Leventét és 50 éves zeneszerzői fennállását ünnepelte a közönség egy hangversenyen. Az eseményen az ő szerzeményei mellett a fiatal zeneszerző-generáció egyik neves képviselőjének, Gyöngyösi Leventének új szimfóniája is elhangzott. A mű aktualitását az adta, hogy (a műsorismertető szerint) a zeneszerző a fiatal Illés-rajongók táborába tartozik, és az együttes dalait használta fel a komponálás során (innen a darab címe is).
A komoly- és könnyűzene átjárhatóságára épp Szörényi Levente életműve szolgáltat remek példákat, és a könnyűzene inspirációs forrásként való felhasználása ellen sem lehet semmi kifogás. Persze a megvalósítás aztán már lehet bizonytalan kimenetelű, de Gyöngyösi Levente magabiztosan vette az akadályt. Az első három tételben legalábbis biztosan.
A szimfónia nagyforma tekintetében meglehetősen konvencionálisnak tűnt, azonban a járatlanabb zenehallgatónak így örömet okozhatott, ahogy felismerte a szonátaforma, a harmadik tételben a scherzo, aztán a rondó-finálé szerkezetét. Az Illés együttes mára már klasszikussá vált dalai így szimfóniában is klasszikus keretet kaptak. A zeneszerző jó ízlésére és gondosságára vallott, hogy a „nyersanyagból” mindig megtalálta a szerkezethez legmegfelelőbb motívumokat, amelyeket a saját szűrőjén átengedve, meglehetősen szabadon kezelve hamisítatlanul egyéni művet hozott létre úgy, hogy semmiféle utánérzés-íze nem volt a dolognak. Egyedül a vegyes kart és szólistát is foglalkoztató negyedik tétel során éreztem úgy, hogy kissé merevre és nehézkesebbre sikerült a feldolgozás. Néha mintha az egyébként jól teljesítő szólista, Pasztircsák Polina sem tudta volna, hogy most ezt akkor milyen énekstílusban is kellene előadni. Kíváncsian vártam, vajon van-e hozzá mersze Gyöngyösi Leventének, hogy a megható hangulatú befejezést harsogó lezárás nélkül hagyja. Volt. És így lett kerek a mű, így volt igazán felemelő egy nagy magyar zeneszerző előtti főhajtás.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Kesselyák Gergely vezényletével szokásos lendülettel és hévvel játszott, néha talán sok is volt a harsogás, de ez magából a műből következett.
Öröm volt látni aztán, hogy a taps alatt a szerző mellett Szörényi Leventével együtt a dalok szövegírója, Bródy János is megjelent a színpadon.
Azt nem tudom megmondani, csak erre az estére találták-e ki, vagy pedig rendszeresen is alkalmazni fogják, mindenesetre feltűnt, hogy különböző zenei részeknél különböző színnel világítják meg a színpadot. Miután ezt nagyon szerényen és visszafogottan alkalmazták, nem volt zavaró, sőt egy pici hangulati pluszt adott az előadásoknak.
A szünet után következett az ünnepelt szerző két darabja, illetve ami ilyen eseményen elmaradhatatlan: részlet az István, a királyból. (Bár Szörényi Levente – többnyire Bródy Jánossal együtt – még jócskán írt remek rockoperákat ezen kívül is, mégiscsak ez a legismertebb.)
A Jankovics Marcell Ének a csodaszarvasról című animációs filmjéhez írott zenéből készült szvit árnyalatgazdag és szép perceit szinte elsöpörte a Wass Albert szövegeire írt Elég volt kantáta. Feke Pál hangosítással énekelt ugyan, de erre talán nem lett volna szükség, mert olyan dühöt és mélyről jövő indulatot vitt bele az előadásba, ami fölöslegessé tett minden további erősítést. Azt hiszem, ennek a kantátának ez az ideális előadása, azonban itt – bár joggal, de – gyakran már túlzottan erőszakos volt a zenei kíséret. Ez a Zeneakadémiánál nagyobb teret igényelt volna.
Végül pedig jött a Temetés jelenet az István, a királyból, ami az elmúlt évtizedek alatt semmit nem vesztett erejéből és hatásából. Feke Pál mellé Vadkerti Imre csatlakozott Koppányként, szintén kihangosítva, ami viszont most már kifejezetten zavaró volt, mert a két szólóénekes gyakran elhomályosította a zenekari kíséret finomságait, amit a muzsikusok erőlködéssel próbálták kompenzálni. Ettől függetlenül a két énekes méltó volt az elődökhöz, az énekkar pedig természetesen kotta nélkül énekelt. Kesselyák Gergely megpróbálta a közönséget is bevonni az éneklésbe (legalább „Koppány! Koppány!” kiabálások erejéig), de erre a nézők sajnos nem voltak kaphatók. Ettől eltekintve persze nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni a zenét, különösen amikor végül a „Felkelt a napunk”-részt is hozzácsatolták az előadáshoz.
Az estét „Egy beteljesedett életmű” szlogennel hirdették a plakátok, ami kissé lehangoló. Én remélem, Szörényi Levente még jó egészségben sokáig velünk marad. Amit a magyar zenének adott, az pedig vélhetően örökre.
# Sipi, 2015-04-20
