Az idei Könyvhéten – szokás szerint – sokan dedikáltatták újonnan vásárolt könyveiket. Vannak azonban, akik ennél komolyabban űzik az autogramvadászatot. Erről a hobbiról beszélgettünk az Autogramok könyve társzerzőjével.  #  SzJ, 2017-06-14

Az idei Könyvhéten – szokás szerint – sokan dedikáltatták újonnan vásárolt könyveiket. Vannak azonban, akik ennél komolyabban űzik az autogramvadászatot. Erről a hobbiról beszélgettünk az Autogramok könyve társzerzőjével.

   – Az autogramkérők között elkülöníthetünk-e rajongót, gyűjtőt és kereskedőt? Mikortól számít gyűjtőnek valaki? Ha katalogizál? Ha elér egy bizonyos mennyiséget? Ha olyantól is kér autogramot, akit nem is ismer, vagy nem is szeret?

   – Egyértelműen elkülöníthetők a kategóriák. Mindenki valahol rajongóként kezdi, utána lesz gyűjtő, s csak nagyon kevesekből lesz aztán kereskedő. Először mindig olyanoktól kér az ember autogramot, dedikációt, akiket valamiért szeret is, és igen, szerintem onnantól válik gyűjtővé, hogy katalogizál és tudatosan akarja begyűjteni bizonyos emberek kézjegyét. Amikor már olyan személyektől is szerez aláírást, akik nem különösebben kötődnek hozzá, vagy akiket kifejezetten nem szeret, de akiknek az aláírása ettől még lehet gyűjtési szempontból kifejezetten értékes és keresett darab. Például szerintem Leonyid Brezsnyeven nincs mit szeretni, az aláírása viszont igazi csemegének számít.

   – Lehet-e addiktív ez a hobbi? Van olyan ember, aki nem bírja ki, hogy ne szólítson le minden szembejövő híres embert, ne menjen művészbejáróhoz előadás után, szállodához vagy a repülőtérre, ha érkezik egy világsztár?

   – Igen, erre nagyon rá lehet szokni, mert nagyon jó élményeket tud szerezni az ember a gyűjtés közben. Feledhetetlen, életre szóló találkozások, apró beszélgetések születnek. Az autogramvadászat szó szerintem jól írja le a valóságot, a szerzés öröme egészen el tudja uralni az embert, ha nem vigyáz. Vannak sajnos, akikből ez a legrosszabbat hozza ki, beindul a rivalizálás, és nem azt nézik, hogyan örülhetnek együtt a többiekkel egy-egy sikernek, de szerencsére az ilyen gyűjtőből van kevesebb. A többség tiszteli egymást is és udvariasan, tisztelettel közelíti meg azokat, akiktől aláírást kér.

   – Egy-egy dedikáció érték annak, aki kedvence kézjegyét kéri. De onnantól kezdve mi számít értéknek? Léteznek-e ársávok személytől, kortól, „híresség-szinttől" függően? A hazai internetes bolhapiac-oldalakon pl. jellemzően párezer forintért kínálják a dedikált könyveket.

   – Mint minden gyűjtő-műfajban, itt is az a szabály, hogy minél ritkább valami, annál értékesebb. Ennek persze egy autogram esetében sok tényezője lehet. Életutakat nehéz, vagy lehetetlen összemérni, de mégis vannak sportolók, akiknek többet ér az aláírása, mint másoké, mert több érmet nyertek, híresebbek. De például talán mondhatjuk, hogy Móricz Zsigmond jelentősebb szereplője volt a magyar irodalmi életnek, mint Csáth Géza, mégis Csáth aláírása sokkal többet ér Móriczénál egészen egyszerűen azért, mert szegény mindössze 32 évet élt és utált dedikálni. Az internetes árveréseken látható árak nem mérvadók, a magyar piac torz piac ilyen szempontból. Nincs sem megfelelő kínálat, sem kereslet semmiből, az egyes ügyletek esetlegesek.

   – Szokták mondani alkotásról, személyről, hogy majd az utókor eldönti, fontos-e vagy sem. Tükröződik-e ez az autogramok piacán?

   – A nagy trendeket természetesen nem lehet kikerülni. A Beatles mindig Beatles lesz, ahogyan Winston Churchill, Charlie Chaplin vagy Carl Lewis is örökre beírta a nevét az emberiség történetébe. Minél jelentősebb teljesítményt ért el valaki életében, foglalkozzon bármivel, az autogramja annál értékesebb lesz, s azt azért tudhatjuk, hogy kik azok, akikre valószínűleg 200 év múlva is emlékezni fognak az utódaink utódai.

   – A levélben kért autogramok esetében mennyire lehet naiv az egyszeri rajongó? Hisz nem tudja, hogy a művésznek milyen „igaziból” az aláírása, és örül, hogy kapott választ, büszke a szerzeményre. Szakértőhöz valószínűleg nem fog menni, de ha ad abszurdum igen, és kiderül a turpisság, akkor sem fog reklamálni. Legfeljebb csalódott lesz.

   – A reklamáció ebben a műfajban értelmezhetetlen, de inkább talán jobb elfogadni a tényt, hogy ma postán autogramot kérni és eredeti aláírást kapni válaszul szinte esélytelen. Tulajdonképpen ki merem jelenteni, hogy a legközismertebb, leghíresebb emberek aláírását lehetetlen megszerezni egy szimpla levéllel, mert egy nap több ezer kérést kellene teljesíteniük, ezért autopen gépek, vagy titkárok írnak alá helyettük. Kevésbé ismert emberek, akik nem kapnak annyi kérést, még ma is küldenek postán autogramot. Sokat változott a világ ezen a téren az elmúlt 25 évben, az internet miatt szerintem megtízszereződött a postai autogramkérések száma, ami magával vonja a jó szándékú hamisítást.

   – A hamisítás mennyire jellemző ezen a területen? És mennyire erősödött a digitális, szkenneres-photoshopos világban?

   – Hamisítás mindig volt és mindig is lesz, talán egyre inkább lesz, ahogy egyre többen akarnak gyűjteni. S ahol 100-200 eurók repkednek egy-egy aláírásért, ott valahol magától értetődő, hogy megjelennek a nyerészkedők. Nem a Photoshop és a modern technika a lényeg, hanem inkább a sok avatatlan szem és az elszaporodó vágyak egy-egy személy aláírásának birtoklása iránt. Annyit mondhatok, hogy ha ránézek egy darabra és nagyon tökéletesnek tűnik minden szempontból, az eleve gyanús. De egy profi gyűjtő azért el tudja választani az 50-100 évvel korábban írt eredeti aláírásokat akár a korabeli hamisítványoktól is.

   – Hogy viszonyul az autogramgyűjtéshez a közösszelfi-készítés? Van, aki már inkább azt preferálja.

   – Ez egy sokak számára kedves és új módja az emlékmentésnek. Ám amíg ma is gond nélkül piacra lehet dobni Liszt Ferenc dedikált fotóját vagy Bonaparte Napóleon aláírását, addig ki tudna 50-100 év múlva pénzt keresni egy Christiano Ronaldóval készített szelfivel? A szelfi ilyen szempontból nem általános értékhordozó, annak ellenére, hogy izgalmas pillanatokat konzervál. Engem az autogramgyűjtésben a kézírás varázsa, a betűk kalligráfiája ragadott meg az első pillanattól, hosszú percekig, órákig tudok nézegetni aláírásokat, a vonalakat, a toll nyomhagyását a papíron. Nekem ez a fontos, de persze ebből a szempontból minden gyűjtő más és más. Van, aki otthon gyűjteménye összes darabját a falra helyezi bekeretezve – én ezt a világért se tenném, mert félek, hogy a fény tönkreteszi őket. Ettől még mindkettőnk gyűjtési módszere, archiváló munkája ugyanúgy érték.

   – Lehet-e különbség az ár szempontjából egyazon személy többféle autogramja között? Hiszen mindenki máshogy ír alá nyugodt körülmények között, asztalon, golyóstollal, papírra, mint, mondjuk, vastag filccel, alátámasztás nélkül az orra elé nyomott plakátra.

   – Igen, ez nagyon fontos szempont lehet. Én körülbelül tíz éve kezdtem odafigyelni arra, hogyha van rá mód, akkor valakitől ne csak egyszerűen aláírást kérjek, hanem valami egyedi dolgot, valami többet is megpróbáljak megszerezni és megőrizni. Így kértem autogramot Larry Hagmantől Jockey Ewingként (nevetve aláírta), Roger Moore-tól James Bondként (szintén mosolyogva teljesítette a kérést), de Bud Spencer nekem Carlo Pedersoliként is aláírt egy olyan fényképet, amelyen még úszóként volt megörökítve. Néha az is elég, ha például egy arab, vagy távol-keleti személyt megkérünk, hogy a saját nyelvén is írjon alá – amellett, hogy örülnek neki, egyedi darabokat hozhatunk így létre. Értéknövelő tényező az is, ha több, egymáshoz kapcsolódó híres ember ugyanazt a tételt írja alá. Nekem például van egy fotóm, ami az egyetlen olyan kép, amin együtt látható Göncz Árpád, Mádl Ferenc és Sólyom László, s ezt mindhárman a nevemre dedikálták. Ez ma már pótolhatatlan, felbecsülhetetlen értéket jelent, és amikor még mindhárman éltek, akkor is egy évbe telt, mire sikerült megszervezni a fotóra az összes dedikációt.

   – Mennyire ismerik egymást a hazai autogramgyűjtők, és mekkora az átlagos tételszám a gyűjteményekben?

   – Magyarországon jelenleg pár száz gyűjtő lehet. 23 évvel ezelőtt, amikor kezdtem, az az 5-10 ember természetesen kivétel nélkül ismerte a többieket, akikkel mindig minden fontos eseményen rendre találkozott. Nekem mintegy 3000 személytől lehetnek különféle autogramjaim, az 1800-as évektől napjainkig – úgy gondolom, akinek a kézjegyét szerettem volna valaha, azt mind megszereztem. De van olyan barátom itt, Magyarországon, aki 35-40 ezer autogramot gyűjtött össze ugyanennyi idő alatt, pusztán személyes találkozásokon keresztül! Ezek elképesztő kulturális kincset jelentenek. Ezek az emberek rengeteg időt és pénzt áldoznak arra, hogy 50-100 év múlva az általuk begyűjtött darabok akár a Nemzeti Múzeum valamelyik vitrinjében bemutathatók legyenek, s ne vesszenek el – adott esetben az autogramot adó személy emlékével együtt – örökre. Albert Einstein, John Lennon kézírása, aláírása mindenkinek érdekes; ha nem így lenne, levéltárak sem léteznének a világon. Az autogramgyűjtők tulajdonképpen tematikus magánlevéltárakat hoznak létre.

   – Volt olyan aláírás a gyűjteményében, amit értékesített, bár nem ilyen célból szerezte?

   – Bár én nem szeretek megválni olyan darabtól, amiből csak egy példányom van, de volt már rá példa: egyszer lehetőségem adódott, hogy megszerezzem Munkácsy Mihály egy rövid, kézzel írott levelét. Akitől kaptam, 48 darab állam- és kormányfő-aláírást kért érte. Azok között óhatatlanul akadt olyan, amiről a megszerzéskor nem gondoltam, hogy valaha megválok tőle, de hát ki tud ellenállni egy eredeti Munkácsynak? :) Olyan autogramot viszont nem adok tovább soha – még egy Munkácsyért sem! –, amit ajándékba kaptam valakitől.

   – Mennyire okoz csalódást, ha egy híresség mogorva az autogramkérővel, mert éppen rossz kedve van?

   – Természetesen előfordul ilyen eset is. Ringo Starra például hiába vártunk több napot, hiába teremtettünk ideális körülményeket, nem akart autogramot adni, és nem is adott. Ez örök fájdalom marad, s vannak még ilyen emlékek. Egy barátom egy egész hónapon át minden nap megvárta Sir Anthony Hopkinst a szálloda előtt, aki minden nap visszautasította. Iszonyatos lelkierő kellett ahhoz, hogy mégis minden nap újra és újra visszamenjen és megpróbálja, de ez legalább egy happyendes történet lett: végül egyszer Hopkins jókedvűen érkezett és dedikálta a DVD-ket. Mindent összevetve, sokkal több siker és sokkal több jó élmény van minden gyűjtő emlékezetében. A híres emberek valahol tudják, hogy a munkájuk része az autogramosztás, s ezért legtöbbjük készségesen és kedvesen teljesíti a kéréseket. Ha a gyűjtők meghagyják a magánszféra szentségét, kedvesen, tisztelettel és türelemmel közelítenek ahhoz, akitől autogramot kérnek, az mindkét fél számára általában jó élményeket okoz.

#  SzJ, 2017-06-14