Naná, hogy itt van az a Woody Allen-könyvborító is, ami fontos szerepet tölt be az életműben: Tettamanti maga tekinti fordulópontnak, úgy véli, ennél a munkánál talált rá saját stílusára.  #  SzJ, 2013-03-23

Rajzok és festmények – Tettamanti Béla kiállítása
Petőfi Irodalmi Múzeum
2013. február 27. – 2013. május 26.

*

Tettamanti Béla munkássága ezer szálon köthető a vetett betűhöz – szinte teljes pályáját sajtóorgánumokban közölt grafikák, könyvborítókról ránk köszönő alkotások jellemzik. Valahol tehát magától értetődő, sőt, törvényszerű, hogy végre egy irodalmi múzeum is kiállítást rendezett munkáiból.

Ahogy az eddigi életmű, úgy e kétteremnyi kollekció jelentős részét is az – értelemszerűen minden pejoratív felhangtól mentes – alkalmazott művészet formái közé sorolhatjuk, persze azzal a feltétellel, hogy óvatosan kezeljük az illusztráció szót. Ezek a képek ugyanis, ha már sablonos kifejezést keresünk, akkor: (…) ihlette alkotások, s ennek cseppet sem mond ellent, ha a passepartout-ra nem saját, fantázia szülte szövegét, csupán az eredeti alkotás adatait (szerző neve, mű címe) körmölte a grafikus.

Azt, hogy a kiállított képek közül mennyi jelent meg ténylegesen, nyomtatásban, nem tudom. No, jó, a Harmonia Caelestis, vagy épp a Sorstalanság ügyében egyértelmű a helyzet, emlékszünk jól a borítóikra, viszont örvendetes, hogy Tettamanti megmutatja e művek kapcsán a maga olvasatát (ez esetben: rajzolatát), mert például a Kertész-regényre adott reflexiója számomra többet mond megannyi aprólékos elemzésnél és hosszú diskurzus summázatánál.

Bár Karinthy, József Attila, Radnóti, Örkény, Pilinszky nevével is találkozhatunk, a forrásként szolgáló irodalmi művek java kortársnak mondható, Parti Nagy, Dragomán, Tóth Kriszta, Békés Pál, Lázár Ervin, Háy János, Kukorelly írásai idéződnek meg (némelyiküktől több is) a sokszor A4-esnél alig nagyobb képeken. A külföldi lajstrom rövidebb, és ezek a művek már konkrétabban köthetők a könyvesboltok kirakataihoz, Joseph Heller, Morgenstern és Chesterton mellett naná, hogy ott van a falon a „klasszikus”, 84-es Woody Allen-borító is, ami fontos szerepet tölt be az életműben: Tettamanti maga tekinti ezt a képét fordulópontnak, úgy véli, ennél a munkánál talált rá saját stílusára. Arra a stílusra, mely nagyon kifejező, nagyon egyéni, és amelyre nehéz megtalálni a korrekt definíciót.

Sokan érzik meg, hogy a humor lehet az egyik kulcsszó, annak ellenére, hogy nem igazán lehet nevetni a képeken – nem mintha ez elvárás lenne, csak hát a képi, rajzos formában megjelenő humor a köztudatban a karikatúra fogalmával fonódik össze. Ám ha karikaturistának nevezik, Tettamanti hárít, és finomít: ő grafikus. Attól még persze vicces, csak épp másként. Ez nem a mémek óránként új poént pergető közege, inkább Réber, Kaján, Édua világa. Nem a stand up comedy pódiumsztárjainak sziporkázása, inkább Sándor György humoralizálása. Vagy, ha már irodalmi jellegű tárlat kapcsán kerül mindez szóba: Örkény, Ionesco, Mrożek, Vonnegut társbérlete.

Ebben az univerzumban a formálás ugyan groteszk, abszurd, ám a torzított ábrázolás nem öncélú (e grafikák esetében már a mű megrendelt volta miatt sem lehet az), a transzformáció a szimpla szembesítés helyett a nézőpontváltás kikényszerítésére, s a humánum, a tartás, a hit megerősítésére szolgál. Itt egymásnak ellentmondó tényezők összeeresztésével, a kontrasztokból teremtődik meg harmónia.

Kontrasztokat érezni az eszközökben is – a domináns fekete színes foltokkal ütközik; a határozott, kíméletlen, erős vonalak rengeteg apró pöttyel, épphogy-húzott, ecsethegy lehelte folttal egészülve ki adják ki a teljes képet; a sok apró vonal, pont (önmagában mind szimpla kétdimenziós jelenség) együtt szédítő tereket és mélységet nyit meg, sőt, olykor: nyit egymásba.

S ugyanúgy ellentét van a sajtóból ismerős képek és a tényleges alkotások látványérzete között. Mert hiába szoktuk már meg a Tettamanti-világ jellegzetességeit, visszatérő motívumait, a valós mivoltukban elénk táruló grafikák és festmények újabb dimenziókat nyitnak meg számunkra. Például a Pilinszky Apokrif című verséhez készített kép sok helyen megtalálható a neten, de csak az eredeti, mintegy 70 x 150-es alkotást szemlélve látható, milyen gonddal került fel a vászonra a kismillió, hajszálvékony gally, mint ahogy monitorméretben csak részlegesen élvezhetjük a perspektívát is.

Ha már Pilinszkynél tartunk, s korábban szóba került a groteszk ábrázolás, akkor meg kell említenünk még egy kontrasztot, mégpedig a kollekció heterogén jellegét, azt, hogy a termekben körbesétálva váltva találkozhatunk bájjal, szépséggel, nyakatekert, nyelvöltögetős csúfolódással és véresen komoly, mély, megrázó anyagokkal.

És jó esetben viszünk haza magunkkal egy kicsit ebből is, meg abból is (nem beszélve azokról a dolgokról, melyek csak később adják tudtunkra, hogy velünk jöttek). Részemről a Parti Nagy Lajos Az örvendeztető-brigádjához készített vonal- és folttobzódást, Morgenstern Sóhajának báját, Pilinszky Introituszának mélykékjét (vagy: kék mélyét) és a már említett Sorstalanságot említeném elsőként, ha e kiállítás anyagáról kérdeznének. S ha már kontrasztok sorolásából alkottam gondolatláncolatot, megemlítenék még egy ellentmondást – azt, hogy bár a reprodukciók nem hatnak úgy, mint az eredeti képek, mégis (tudom, hogy maga a művész is régóta vágyik rá): itt lenne már az ideje, hogy ne csak kiállításokon, újságokban és könyvborítókon, hanem önálló albumban is megcsodálhassuk Tettamanti Béla munkáit.

#  SzJ, 2013-03-23