Fischer Ivánéknak nemcsak a bátorságuk, hanem a tapasztalatuk és elismertségük is megvolt ahhoz, hogy egy igazán kiváló Kilencediket tárjanak a közönség elé.  #  Sipi, 2013-12-05

„Beethoven csak egy Kilencedik szimfóniát írt, de az enyémek mind Kilencedikek” – mondta Gustav Mahler arra utalva, hogy ő összes szimfóniáját ugyanazzal a mindent elmondani vágyással és grandiózus gondolatisággal alkotta meg, amit Beethoven IX.-jének is tulajdonítanak.

A nagyszabású koncepció Mahler két utolsó befejezett művében (a Dal a Földről dalciklusban és a IX. szimfóniában) egyfajta búcsúzó hangulattal, sőt az elmúlás gondolatával keveredik. Arnold Schönberg szerint Mahlert itt már csak eszközként használja valami magasabb rendű ahhoz, hogy átadja ezeket a gondolatokat. Nos, a szerző ekkor már tényleg képes arra, hogy a hatalmas mondanivalót megfelelő formába öntse; nem küzd az anyaggal, hanem természetes utat ad neki.
Az eredmény pedig monumentalitásában is arányos és őszinte alkotás lett. Schönbergnek talán tényleg igaza volt...

A IX. szimfóniát ma, a Mahler-zene népszerűvé válása óta eltelt évtizedek után a szerző egyik legmélyebb és legkülönösebb művének tartják. Minden rajongónak van hozzá fűződő páratlan koncertélménye vagy kultikusként tisztelt lemeze. Ezért aztán nagy bátorság kell egy-egy újabb előadáshoz – a karmesterek persze nem tartoznak azon emberek közé, akik híján lennének ennek a bátorságnak.

Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar évente előadnak egy-egy Mahler-művet, így nemcsak a bátorságuk, hanem a tapasztalatuk és elismertségük is megvolt ahhoz, hogy egy igazán kiváló Kilencediket tárjanak a közönség elé november végén.

Már az első pillanattól kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy magabiztosan, de kellő tisztelettel közelítik meg a darabot – a nagy ívű első tétel számtalan rétege, az egymásra torlódó, néha már-már disszonáns hangzatok sora, a különös tempó még a tapasztalt hallgatóban is felidézhette azt az élményt, amit a mű első hallgatásakor élt át. Talán az is az előadói koncepció része volt, hogy a szerkezet a különböző karakterű összetevők kiemelésével némileg töredezettnek tűnt, de ez most a zene földöntúliságát hangsúlyozta. Különösen sokat jelentett, hogy Fischer Iván mind a dinamikát mind pedig a tempót igen széles határok között mozgatta, de a tétel – sőt az egész mű – során viszonylag gyors alaptempót választott. (A karmester egyébként is szeret különös ötleteket bevetni – ezúttal az kelthette fel a figyelmet, hogy a két hárfa egymástól távol, a színpad két szélén helyezkedett el. A második hegedűk jobb oldalra ültetése nem szokatlan a Fesztiválzenekartól, talán a külföldi kritikák által „budapesti hangzás”-nak keresztelt jellegzetes hangszínben is jelentős szerepet játszik, de annyi hátránya mindenképpen van a dolognak, hogy hangszerük „háttal van” a nézőtérnek.)

A második tétel jellegzetes táncainak remek hangulatot adott a merészen alkalmazott rubato és a karakteres játékmód, aztán az egyre hatalmasabbá váló és végül csaknem felrobbanó harmadik tétel szinte a székbe szegezte a hallgatót.

Bárminek tekintjük is az utolsó tételt (pusztán absztrakt zenének vagy a halál ábrázolásának) mindenképpen szívbemarkoló muzsikáról beszélhetünk. Fischer Iván magabiztosan, a zene ívét kifejtve, a végső elhaló hangokat pedig éteri finomsággal ábrázolva vezetett végig bennünket Mahlernek ezen az utolsó Adagióján. Pár pillanat mély csönd következett – a taps pedig csak tétován, akadozva indult el. Megrendítő esemény tanúi lehettünk.

Szót kell ejteni a zenekar kiváló teljesítményéről is. Itt-ott (leginkább az első tétel bonyolultabb részeinél) lehetett ugyan érezni némi bizonytalanságot, mégis bámulatosan kifejező előadást hallhattunk. A rézfúvók – különösképp a kürtök – teljesítményéről pedig csak az elismerés hangján tudok írni. Magabiztos, precíz, mégis művészien átélt produkciójuk nagyon emlékezetes volt.

A hangulatot csak a közönség néhány tagjának torokproblémái árnyékolták be a – némelyek pont a pianissimókat választották a torokköszörülésre. A legutolsó zenei hangok ugyan már mély csöndben haltak el, mégis, a csütörtöki tapasztalatból okulva kérhette meg Fischer Iván a pénteki előadás előtt a közönséget, hogy próbáljanak csendben maradni a halk részeknél.

Külön öröm, hogy a zenekar stúdiókörülmények között is rögzítette a darabot, s bár a felvétel megjelenésére néhány hónapot biztosan várni kell, de nagyon különösnek ígérkezik. Ennek a produkciónak ugyanis nem hangulata – lelke volt.

#  Sipi, 2013-12-05