A rendezés alapkoncepciója két színészre és két táncosra épül, s ez előrevetíti, hogy amit nehézkes lenne elmondani szóval, azt majd lefordítják a tánc nyelvére. Ez idáig rendben is van.  #  Takács Máriusz, 2013-04-05

2013. március 7. / április 3.
Budapest
Bethlen Téri Színház

TÉREY JÁNOS: Paulus – Pálfordulás két részben

Paulus (Paulus, Friedrich Saulus, Pál) – Makranczi Zalán
Kemenszky (barát, szemtanú) – Széplaky Géza
Pál, a táncos – Gergye Krisztián
Ludovika – Hoffmann Adrienn

Dramaturg: Lőrincz Ágnes; díszlet, jelmez: Árva Nóra; koreográfus: Gergye Krisztián
Rendező:  Makranczi Zalán

*

Mielőtt beülnénk megnézni a Bethlen Téri Színházba a Makranczi Zalán rendezte Paulust, máris lehet bennünk némi kontextuális zsizsegés, hiszen Térey János méltán híres, sokat elemzett és terjedelmes utaláshálóval átszőtt verses regénye nem az a kimondottan színpadra írt alkotás.

De nincs szöveg, amit ne lehetne színpadra alkalmazni – vagy legalább is meg ne próbálnák.

A rendezés alapkoncepciója két színészre és két táncosra épül, s ez előrevetíti, hogy a szövegből a dramaturg szerkesztett össze részleteket, és amit nehézkes lenne színpadi időbe sűrítve elmondani szóval, azt majd lefordítják a tánc nyelvére. Ez idáig rendben is van. Az, hogy a Paulus rétegmű, feltételezi a közönségét (bár nem azt, hogy milyen közönséghez akar szólni!): bölcsészek az egyetemi hallgatóktól a kritikusokig és szakmaibeliek. Akik vagy ismerik a művet és a színpadra alkalmazása érdekli őket, vagy nem ismerik, és egyszerűen színházi élményre vágynak. Korosztály és háttértudás tekintetében tehát heterogén az előadás közönsége, és töredéknyi egy népszínházhoz képest. Feldobták az alkotók rendesen a labdát – maguknak.

Az előadást Gergye Krisztián nyitja sarkantyús, ritmikus, visszaeső és újra próbálkozó, szimbolikus pálfordulásával, majd jön Pál (Makranczi Zalán), a pesti hekker a maga hibás monitor- és üres kólásdoboz-szagú világával. A környezet és az ember összhangban vannak, Pál görnyedtsége hanyag, nem nyomott, sziszegő szappanja, fülese, az őt körülvevő tárgyak helyének és helyzetének esetlegessége ő maga. A díszlet és a kellékek vizualitása leginkább realisztikus, hétköznapi; ahol szimbolikus, ott is dekódolható. A virtuális térből beemelt elemek is elég egyszerűek és felismerhetőek – a negyven alatti férfi közönségnek.

A nyitó benyomások, az alaphangulatot megteremtő bevezetés után jön az első nagy jelenet, Pál és barátja, Kemenszky (Széplaky Géza) beszélgetése. Egy állványzat tetején ülnek, szívnak, marháskodnak, és Pál apostolról vitatkoznak, miközben a táncos Pál (Gergye Krisztián) tekereg alattuk, meglehetősen hosszan. A vita intellektuális és gondolkodtató (annak, aki nem ismeri), viszont rendkívül sűrű, tele utalásokkal. Ezt próbálják meg áthidalni a színészek gyors, helyenként hadaró tempóval, a másfél négyzetméteres tér többszöri „körberohangálásával”, de menthetetlenül túl hosszú az egész. Aki ismeri, nem tud meg újat, aki nem, a jól kitalált gegek és a kontrasztos dzsoint-hazafi nóta ellenére elveszíti a fonalat.

A történet sztálingrádi szálához kevesebb szöveget, több ötletet és technikát használ fel a rendezés – jobban is működik. Hekker Pál belemerül a virtuális térbe, bezárja fülét, szemét, agyát és kezét egy számítógépes játék hadszínterére Sztálingrádba, hasonló tudatállapotba kerül, mint egy valódi katona. Kivetítőkön követjük harcát, halljuk és olvassuk a töredékes (az eredetiből vett) szöveget és nem értjük pontosan, miről is beszélnek, de érezzük a beszűkült, kaotikus és célirányos állapotot. A jelenet végig a virtuális térben játszódik, a színész gyakorlatilag ott sincs. Ez a megoldás nagyon hasonlít a film a színházban effekthez, de annak is már upgrade-je, mondhatni, színpadi alkalmazás, ami már egy tízévest is képes megszólítani.

A virtuális térből kiszakadva kontrasztos váltással Ludovika (Hoffmann Adrienn) lép be, a nő, a valóság. Táncolni kezd Pállal, a férfival, aki a maga nyegle módján tart vele. Páros játékuk táncban elmondott komplex férfi–nő játszma, pszichológiai értelemben: a fásult pszichológus nő húzdmegereszdmeget játszik, amihez a férfi csak a legcsekélyebb mértékben csatlakozik, és így működik jól a rendszer: ha Pál odaadó lenne, Ludovika uralkodhatna felette, akár a paciensein, és nem lenne érdekes; ha nem reagálna, nem lehetne vele kapcsolatba kerülni. Így a helyzet tökéletes: kis erotikum, semmi beteljesülés, a játszma önmagáért történik.

Az első rész vége, Tatjána levelének parafrázisa újból virtuális térbe helyez minket: az elektronikus üzenetet egy felolvasóprogram szólaltja meg, miközben egy kivetítőn feltűnik egy csillámfaszláma. Előbbi abszolút elidegenítő, utóbbi sokaknak hatalmas poén – már ha tisztában van vele, mire utal a vizuális elem.

A második (csaknem egy hónappal később bemutatott) rész kevésbé cizellált, ötlettel és gondolattal teli. Pál menekül és süllyed, mindezt leginkább táncban: önnön fekete angyalaként a táncossal kontakttál. A megbomló elme danse macabre-ja egyre kaotikusabb és értehetetlenebb, míg meg nem hal egyedül a szín közepén.

Különböző korú és háttértudású közönségnek heterogén, de valóságszagú előadás Makranczi Zalán Paulusa. Első fele ötletes, közönségpróbáló színházi megoldásokat alkalmaz, míg a második részét főleg a kortárs tánc és mozgásszínház uralja. Kísérleti produkció, amire nem egységesen reagál a közönség – kortárs, magyar, válságból született: alternatív.

#  Takács Máriusz, 2013-04-05
(Fotók: Dusa Gábor)