A zenekar tavalyi évada a fő-zeneigazgató betegsége miatt elég baljósan kezdődött, de az idei szezon már a megszokott módon indult: Bartók Béla zenéjével és Kocsis Zoltán vezényletével.  #  Sipi, 2013-09-29

2013. szeptember 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Yuja Wang – zongora
Vez.: Kocsis Zoltán

BARTÓK: Két kép, op.10, BB 59
BARTÓK: 2. zongoraverseny, BB 101
DOHNÁNYI: Szimfonikus percek, op.36
BARTÓK–KOCSIS: Scherzo, BB 27/4
KODÁLY: Galántai táncok

*

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar tavalyi évada elég baljósan kezdődött, hiszen Kocsis Zoltán nem sokkal korábban került kórházba. Szerencsére hamar felépült, és idei szezon már a megszokott módon indult: Bartók Béla zenéjével és Kocsis Zoltán vezényletével.

A szerda este műsorát a Két kép nyitotta. A debussys színekben bővelkedő darab előadása különösen az első, Virágzás című „képben” sikerült jól. A meleg, bársonyos hangzás és érzékenyen formált tempó érdekes módon a Falu tánca tételben is megmaradt, de a visszafogottság mégsem okozott hiányérzetet. Meglepődtem: talán egy új Kocsis-stílus kibontakozásának vagyunk tanúi?

A válaszra csak pár percet kellett várni: a 2. zongoraversenyben kiderült, hogy dehogyis vagyunk, minden marad a régiben.
Ez a versenymű Bartók szándéka szerint népszerűbb, mutatósabb darabnak készült. Talán arra gondolt, hogy a műben lévő témák „fütyülhetőbbek”: már rögtön az első tétel kezdete is nyíltan népdalszerű, a harmadik tétel végén pedig szintén nem nehéz megjegyezni az egyébként már addig is a sorok közt bujkáló büszke magyaros motívumot. A szerző azonban valószínűleg úgy vélte, hogy a népszerűség ezzel le van tudva, és még az 1. zongoraversenynél is bonyolultabb többszólamúsággal és szerkezettel állt elő. A darabnak szerintem pont ezért a hangfelvétel az igazi közege; én még nem hallottam olyan élő előadást, ahol ezt a sokrétegű zenét (különösen az első tételben) átláthatóan sikerült volna megszólaltatni. Kedvenc felvételemhez képest (BFZ / Schiff András) minden élő produkció többé-kevésbé kaotikusnak tűnik. Sajnos ez ezen az estén is így volt. A fafúvók hangja és néha a zongora szólama is elveszett a nagy kavargásban, gyakorlatilag érthetetlenné téve a zenei történést. Itt már láttam, hogy nem jött el új Kocsis-stílus: visszatért az erőteljes hangzás és a rendkívül feszes tempó, ami szintén nem segített a tétel mondanivalójának kibonthatóságában.

Yuja Wang játéka viszont élményszámba ment. Talán sokat segített ezen a közös felkészülés is (a zongorista saját bevallása szerint Kocsis Zoltán felvételeiről ismerte és szerette meg Bartókot). A hangsúlyok, a dinamika remekül illeszkedtek a dirigens által megvalósított elképzelésbe; a művésznő képes volt elhitetni a közönséggel, hogy így érdemes Bartókot játszani. A szinte szünet nélkül következő második tétel hangulati komorsága borzongatóan jól sikerült, a szólista, zenekar és karmester közötti összhang pedig azt igazolta, hogy Wang meghívása jó ötletnek bizonyult. Az utolsó tétel lendülete már kevésbé nehezítette a megértést, habár néhány gondolat szépsége szerintem így is csorbát szenvedett a hajszában. Korántsem mondanám, hogy rossz volt a produkció, Yuja Wang játéka, személyisége pedig igazán megnyerő, de én valahogy letisztultabb, nyíltabb előadásra számítottam.

A két ráadás megmutatta, hogy a művésznő lelkében egyszerre laknak angyalok és ördögök, a Vocalise Kocsis hangszerelte szép, kifinomult előadására sokáig emlékezni fogok, ahogy a Horowitz-féle Carmen-fantázia rendkívüli energiájára is. És ráadásként itt volt még nekünk Wang közvetlen, kedves személyisége is. (Amúgy azok közé a zongoristák közé tartozik, akik a közönség férfitagjainak rokonszenvét már az előtt elnyerik, hogy egyetlen billentyűt leütöttek volna a hangszeren. Erre az adottságára ezen az estén tűzpiros, egyrészes ruhával és magas sarkú cipővel is rásegített…) Azt hiszem, érdemes lenne többet hallani őt!

A szünet után elsőként Bartók Scherzója szólalt meg a Négy zongoradarabból, Kocsis Zoltán hangszerelésében. Bevallom, én ezen az estén hallottam először olyan kompozíciót, amihez neki is köze van alkotóként, így fokozott érdeklődéssel vártam a bemutatót. Nem is csalódtam. Bár a mű összességében nem megy túl az alkalmi zenekari darabok körén, jogosan járt a taps az előadás végén, mert a komponista módszereit és megoldásait ismerve elmondható, hogy a hangszerelés – még ha a végeredmény amolyan tűzijátékszerű is lett – valóban Bartók szellemiségét követve született.

Dohnányi Szimfonikus percek című darabját nagyon kedvelem, sokszínű, mégis egységes zenét foglal össze néhány percben. Ezen az estén megismerhettem a mű igazán méltó előadását is. A gesztusok, hangsúlyok kiválóan sikerültek, a lassú részek szépségét, a fafúvók magával ragadó játékát pedig nem lehet említés nélkül hagyni. Láthatóan az előadók is élvezték az utolsó tétel lendületét, és nem utolsósorban humorát. (Mindemellett nem tudom szó nélkül hagyni azt a tényt, hogy Kocsis Zoltán még a kevésbé összeillő tételeket is szereti összevonni, s ez néha jól sikerül, néha viszont jól esne kicsivel több szünet az eléggé eltérő karakterű tételek között.)

Kodály Galántai táncok-ja talán nem tartozik a koncertpódiumokon elhangzó mély mondanivalójú darabok közé, mégsem kopott ki a hangversenyprogramokból. Valahogy annyira magától értetődően, természetesen és dagályosság nélkül sikerült összefoglalni ezeket a témákat, hogy a mű még évtizedek múlva is rabul tudja ejteni a hallgatót. És most rabul ejtett az interpretáció is. A tempóváltások, hajlítások, magyaros hangzású vonós szólamok, sőt humoros gesztusok mind azt sugallták: ezen az estén itt találtak magukra igazán az előadók.

#  Sipi, 2013-09-29