Krisztusi erények egy böhöm nagy pofozógépben, avagy mi köze van egy nápolyi zsarunak a Bibliához? Lássuk!  #  Kerékgyártó György, 2014-06-08

Alig néhány nappal pápává választása előtt Jorge Bergoglio bíboros, Buenos Aires érseke levélben biztosította Argentína egyik Chesterton-társaságát: személyesen is közben fog járni azért, hogy az angol szerző szentté avatásának eljárása megkezdődjék. A Daily Mail cikkírója azt is tudni véli, hogy Ferenc pápa maga is rajongója az 1936-ban elhunyt szerző munkáinak – ha nem is valamennyinek, Brown atya történeteinek mindenképpen.

Nyomozó papok

A detektívirodalmat Edgar Allan Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság című, 1841-ben a Graham’s Magazine-ben közzétett novellájából szokás eredeztetni, és megszámlálni is nehéz a műfajnak köszönhető, ma már örökéletűnek számító figurákat. Kétségtelen, hogy – ha csak az angol nyelvű szerzők klasszikus karaktereit tekintjük – a Sherlock Holmesok, Hercule Poirot-k és Miss Marple-ök sorában a lépten-nyomon bűnügyekbe ütköző, szerény megjelenésű katolikus pap, Brown atya nem számít a legismertebb detektívek közé, jelenléte azonban folyamatos, sőt erősödő: újabb és újabb filmes adaptációk készülnek, itthon pedig a 2000 utáni évektől az Új Ember Kiadó új fordításban publikálta a korábban már magyarra ültetett elbeszéléseket. Hogy katolikus körökben a derék papnyomozó nimbusza erősödik, érthető. De vajon mi lehet az a szelíd páter történetében, ami a BBC-t is arra ösztönzi, hogy újabb sorozatot készítsen a történetekből? Michael Newton, a Guardian cikkírója úgy vélekedik, hogy míg például Sherlock Holmes nyomozásaival a dedukcióban következetesen hívő entellektüel alakjával együtt a viktoriánus London ködös-gázlámpás, emblematikus enteriőrje is eladható, Brown atya esetei nem közvetítenek ilyen hangulatot. A kis pap rendelkezik azonban valamivel, amivel költött detektívtársai nem: empátiával.

Steven Steinbock a Mystery Scene magazinban közzétett cikke szerint 1910-ben, amikor Gilbert Keith Chesterton publikálta az első Brown atya-történetet, három nyomozótípus létezett a műfaj piacán: a profi rendőr, a zseniális magándetektív és a tolvaj úriember. Az essexi pap mindegyiktől eltér. Az olvasó számára friss, érdekes ötletnek tűnt, hogy a kitalált történetekben olyan ember vegye fel a harcot a bűnnel, akinek ez hívatása – de egészen másképpen, mint a rendőrnek vagy a magánnyomozónak. Nagyon fontos az a tétel, amely a keresztény hit elveiből ered, és amelyet Brown atya az esetek során képvisel: a bűn ellen harcol, és nem a bűnös ellen. A krisztiánus hitvallás szerint a legnagyobb bűnös számára is van megbocsátás és üdvözülés, ha bűnétől teljes szívéből, őszintén elfordul, ha képes azt megvallani, megbánni. A keresztény ember számára – és ez természetesen fokozottan érvényes a papságra – a bűnös megtérítése és meggyógyítása a cél, nem feltétlenül az elítélése, megbüntetése.

Furcsa eszme lehet ez egy detektívtörténetben, de – úgy tűnik – működik, sőt máig hat. Nem kell különösképpen bizonygatni, hogy az olaszok nagy kedvence, az umbriai hegyek között szolgáló békés és jóképű Don Matteo – akit a rendkívül népszerű Terence Hill alakít, és akinek történeteiből már a kilencedik évadot készítette el a Rai csatorna – is Brown atya köpenyéből bújt ki. Don Matteo a szerénység és a megértés dolgában tagadhatatlanul emlékeztet az essexi plébánosra, és nem volnék meglepve, ha kiderülne, hogy Don Matteo sikere adta a BBC-nek az ötletet, hogy újra képernyőre rendezze az első papnyomozó ismert eseteit.

Brown atya személyisége más karakterekhez is inspirációt adott. Ha nem is hosszú, ám figyelemre méltó a klerikális detektívek sora. A chicagói plébános, Dowling atya eseteit 1989 és 1991 között sugározta az NBC, majd az ABC. Az amerikai széria érdekessége egyfelől, hogy Al Capone városába helyezi az eseményeket (amely a Sebhelyesarcú ideje óta sokat változott, a bűnhöz való viszonyában azonban igen keveset), másfelől, hogy a pap mellett itt megjelenik egy cserfes nővér is, Stephanie „Steve” Oskowski, aki az utcai misszionáriusként felszedett vagányságával a konzervatívabb jellemű atya remek ellentétpárja: beszéli a hétköznapi emberek nyelvét, kegyetlenül vezet autót, sőt a kézifegyverek kezeléséről is van némi fogalma.

Érdemes megemlíteni még egy detektív papot, aki történetesen nem keresztény. Nagyon nem az: ő Small rabbi, Harry Kemelman teremtménye 1964-ből, aki egész regényfolyamban tűnik fel. Kemelman érdekes alakot hívott életre: a rabbi amerikaiságának és zsidóságának köszönhetően jóval plasztikusabb karakter az európai (kivétel Dowling atya) katolikus nyomozóknál, szerzője gyakran enged bepillantást vívódásaiba, merengéseibe. Megengedi, hogy kétségbeesett, kiábrándult vagy dühös legyen, ami a keresztény nyomozók közül szinte csak Don Matteóval fordulhat elő, és ami bizonyos értelemben hétköznapibbá teszi őt a többieknél. Humánus alkata, humora, bölcsessége és szent hivatása ugyanakkor kétségtelenül a Jézust követő detektíves sorába emeli őt.

A bűnnel szemben megértő papnyomozókból tehát akad bőven. De mi történik akkor, ha a krisztusi erények egy böhöm nagy, szakállas pasasban vernek tanyát, akit a zabáláson és a pofozkodáson kívül kevés dolog érdekel?

A nápolyi zsaru

Jó néhány komoly sikert bezsebelhetett már Bud Spencer (főleg a Don Matteóként már itt is emlegetett Terence Hillel az oldalán), amikor pályája és a filmtörténet egy érdekes állomásaként megszületett Piedone figurája. Spencer maga írja igen nagy példányszámban elkelt önéletrajzában (Különben dühbe jövök, Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010): „mellettem biztonságban lehettek a gyermekek, az öregek és a nők, sőt az ijedősek meg a félénkek is, mivel Bud Spencer mindig csak akkor osztogatott pofonokat a történeteiben, ha a szavak már nem használtak, sem pedig a könyörgés. Épp ezért született meg Piedone, a zsaru.” A színész tehát a már jól ismert, sokszorosan sikerre vitt karaktert formálhatta meg újra, ám ezúttal otthonos környezetben: Nápolyban. Carlo Pedersoli ugyanis (a Bud Spencer később felvett művésznév) tehetős szülők gyermekeként ebben a városban látta meg a napvilágot. Mint önéletrajzában áll, a német nevelőnő olyannyira erős hatással volt rá, hogy míg a német nyelv tanulásával szépen haladt, az olaszt, különösen apja nápolyi dialektusát, nem értette jól. A későbbiekben azonban fordított helyzet alakult ki. Németül ma már csak nagyon törve, akadozva ad interjút, viszont a nápolyi dialektust már pályája elejére olyannyira kiválósan sikerült elsajátítania, hogy első, a szélesebb olasz közönségnek szánt filmjeiben Glauco Onoratónak kellett őt szinkronizálnia. A Piedone, a zsaru 1973-as forgatásán viszont elengedhette önmagát, a cél éppen egy hiteles nápolyi karakter megalkotása volt.

Milyen is Nápoly? Róma és Milánó után Olaszország harmadik legnagyobb városa, Campania székhelye, sőt gyakran emlegetik a dél-olasz országrész fővárosaként. Földrajzi fekvése páratlan: az ikonikus Vezúvval ékesített Nápolyi-öböl nem csak gyönyörű, hanem pompás kikötő is a Tirrén-tengeren. Ezen erénye egyben veszte is lett a történelem folyamán. Nemigen akadt ugyanis olyan, a Földközi-tenger térségében terjeszkedő hatalom, amely ne vette volna be, vagy próbálta volna bevenni ezt a csodás, görögök alapította várost. Róma, a punok, Bizánc, a szaracénok, a longobárdok, a frankok, a normannok, az Anjouk, az aragóniaiak, a spanyolok, az osztrákok, a Bourbonok, Bonaparte mind megfordultak itt, míg végül Garibaldi az olasz egységben Itália fővárosává nem emelte egy rövid időre. A megszállók mind itt hagyták épületeiket, zenéjüket, gasztronómiájukat, de itt hagyták nyelvük egy-egy foszlányát, sőt génjeiket is. A nápolyi nyelv erősen elkülönül az olasz dialektusok között, a nápolyi ember pedig valami egészen különleges keveréke a legkülönbözőbb népeknek. Ráadásul – ahogyan a nagyon hasonló sorsú szicíliaiaknak – neki is meg kellett tanulnia megvédenie magát. Nem csoda hát, ha a köztudatban Nápoly egyszerre él úgy, mint a csodás zene, a bel canto hazája, a tehetséges zenészek és színművészek szülőföldje, a temperamentumos emberek, finom falatok (itt találták fel a pizzát, és ez az olasz tésztakultúra központja is) és a napfény otthona, valamint úgy, mint az utcai rablások, a kikötői verekedések, az erőszak központja. Ebben a városban felügyelő a keresztnév nélkül emlegetett Rizzo, akit az utcai vagányok csak úgy emlegetnek: Piedone, vagyis „nagylábú”.

A lelket öli meg

Rekkenő a hőség Nápolyban, az emberek mégis kitódulnak az utcára, és a rendőrség, valamint a US Navy egységeit nézik, amelyek egyetlen ház tetőteraszára szegezik fegyvereiket. Odafönt egy afroamerikai tengerész dühöng, angolul kiabál, és revolveréből időnként lövéseket ad le a városra. Nincs mit tenni, a hadsereg főparancsnoka kiadja a parancsot: lőjék le! Ám ekkor egy hatalmas láb tapos a földről célzó mesterlövész puskacsövére, és egy szakállas alak szűk tekintetű alakja jelenik meg. „Van egy kis tüzed?” – kérdi cigarettával a kézben. „De felügyelő úr, éppen most?” „És te miért pont most akarod lelőni?” – kérdi a mesterlövészt, majd utasítja, hogy várjon.

Ez Piedone belépője, ezzel a vagány gesztussal indul a később négyrészessé terebélyesedő Piedone-saga. Rizzo alapvető attitűdjére jellemző az is, amit ezután tesz. Felmegy a tetőre, megverekszik a tengerésszel, és legyőzi. Mivel sejti, mi lehet a délutáni ámokfutás oka, kiforgatja a matróz zsebeit, és megtalálja, amit keres: egy csomag drogot. A csomag tartalmát szétszórja a Nápolyi-öblöt átjáró szélben, majd kedélyes beszélgetés közben lekíséri, és átadja a katonai rendészetnek Joe-t. A drogról – ez kettejük titka marad – egy szót sem ejtenek. Miért? Mert Piedone – ahogyan a kis essexi plébános, Brown atya is – a bűn, és nem a bűnös ellen harcol.

Piedone legfőbb ellensége mind a négy epizódban (Piedone, a zsaru, Piedone Hongkongban, Piedone Afrikában, Piedone Egyiptomban) a kábítószer, amelyet e történetben először egy idegen hatalom, a marseille-iek bandái szabadítanak rá a nápolyi fiatalokra, és amely a későbbi részekben a nemzetközi szálakat is mozgatja. A drog a hetvenes években, amikorra a multinacionális bűnözés hihetetlenül prosperáló iparágat, az Amerikából induló hippi mozgalom pedig vallási-filozófiai és szociális kultuszt csinált belőle, nagyon is valóságos és aktuális kérdés volt Nyugat-Európában is. Ugyanakkor szimbolikus értelme is van: a drog a lelket öli meg, ami egy olyan közegben, mint Nápoly, ahol az emberek többségének az évszázadok alatt mása sem maradt az összetartozás érzésén és a kissé sajátosan értelmezett, de itt általánosan elismert becsületen kívül, borzasztóan veszélyes dolog. Nem véletlenül kérdezi Rizzo a Csonkakezű nevű maffiafőnököt, akit egy vendéglőben néhány fiatal bűnöző próbál elintézni: „Négy koszos csóró kezet mer emelni egy bandavezérre? Mi az, kitört a forradalom?”. Ebben a sajátos nápolyi világban ugyanis a tekintély az egyetlen, ami kezelhetővé teszi az embert. A film szerint ebben a városban szinte mindenki kisebb-nagyobb bűncselekményekből próbálja legalább részben fenntartani magát, a főnököknek azonban tekintélyük van, a szavuk számít, és erre építhet a rendőrség is, amely kisebb ügyekben egyszerűen a bandavezéreket szorongatja meg, hogy tegyenek rendet. Az új üzlet, a drog azonban egyfelől automatikusan új hatalmi elosztást követel, és ez háborúhoz vezet: a feltörekvő bandák előtt nincs tekintélyük a régi nagyoknak, a leszámolások során káosz születik. A kábítószer ugyanakkor egymás ellen fordítja az ártatlan embereket. Jó példa erre a Piedonét panzióban kvártélyozó Maria fia, Salvatore, akit Rizzo szinte a fiaként szeret, és aki – mert kell a pénz az újabb adagra – a felügyelő pénztárcájából próbál pénzt lopni.

Bűnösökkel eszik

A Piedone, a zsaru harmadik jelenete. Miután a felügyelő megverekedett Joe-val, és visszalátogatott rendőrségi irodájába, hazaugrik ebédelni. Ő még nem tudja, de a néző már látja, hogy Maria és Salvatore egy furcsa kis alakot rejteget előle, akit Rizzo érkezése előtt próbáltak megebédeltetni. Az asztal melletti beszélgetésben Salvatore Gennarinóról kezd beszélni, aki állítólag üdvözletét küldi. „Ahelyett, hogy végre megjavulna” – feleli a felügyelő. „Ejnye, Piedone, hát nincs neked szíved? Csak azért lop, mert tíz gyereket kell jóllakatnia. Mi mást tehetne?” – vitázik vele Maria. „Olyat még nem hallottál, hogy nem csak a lopásból lehet megélni?” – hangzik a válasz. Ebben a pillanatban csöngetnek, Maria ajtót nyit, és két csendőr magyaráz valamit arról, hogy egy bejelentés szerint egy körözött személy szökött be a házba, azt keresik minden lakásban. Rizzo elküldi őket azzal, hogy itt nincs senki. Esznek tovább, majd néhány pillanatnyi csönd után elkiáltja magát: „Gennarino”. Az óvatosan előmerészkedő kisöreget egyenesen az asztalhoz invitálja, persze azért előtte csapnak egy jó kis olaszos veszekedést Mariával. Márk evangéliumának egy sokszor idézett története (Mk 2, 15-17.) elevenedik itt meg: „Lévi házában asztalhoz telepedett. Sok vámos és bűnös is ott ült együtt Jézussal és tanítványaival az asztalnál. Sokan voltak. Követték őt a farizeusok közül való írástudók is, és amikor látták, hogy bűnösökkel és vámosokkal eszik, megszólították tanítványait: »Miért eszik és iszik együtt a vámosokkal és a bűnösökkel?« Jézus meghallotta és így válaszolt: »Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.«”

Rizzo, persze, nem megváltó, csak egy nápolyi zsaru, aki a maga eszközivel küzd a bűn ellen. És itt újra hangsúlyozni kell: nem a bűnös, hanem a bűn ellen, ami esetében a nemzetközi bűnszervezeteket és az ezeket támogató ügyvédeket, korrupt vagy beépített rendőröket, lefizetett bírókat jelenti. Igen, a kisembernek, akit életének védelme vezet a bűnre – megélhetési bűnözőnek hívjuk ma az ilyet – megbocsát, még ha oda-oda is vet néhány figyelmeztető szót. A Piedone Hongkongban című részben például újra szembekerül a fentebb már bemutatott Gennarinóval, aki ezúttal magát vak koldusnak álcázva kéreget. „Letartóztathatnálak csalásért. De mivel nincs kedvem hozzá, most elfuthatsz. Én kövér vagyok, nem futok utánad” – mondja neki, és még egy kis pénzzel kisegíti. Mint ahogy – ugyancsak az első Piedone-filmben − pénzzel támogatja a kikötői csavargót, az alig másfél méter magas, púpos Peppinót, aki azzal siet oda hozzá, hogy ismét van egy tuti tippje. Párbeszédük így hangzik: „Ékszerrablás a piedigrottai templomban.” „Piedigrotta nem az én körzetem.” „Felügyelő úr, ne vicceljen, kinek szóljak, ha nem magának?” „Eredj, mondd meg a plébánosnak.” „Hová gondol, a papok hálátlanok.” „Rendben van, halljuk a névsort.” „Túl sokat kíván, felügyelő úr. Ha akarja, megtudhatom, csakhogy ahhoz pénz kell.” „Akkor láss munkához, és jó egészséget!”. És már a kezébe is nyom némi aprót.

Felmentést kap tőle a cigánylány is, akit a hongkongi rész elején két csendőr vonszol oda hozzá. „Harmadszorra szökött meg a javítóintézetből” – mondják. „Jól tette, ott ugyanis csak lopni tanul” – feleli a felügyelő, és utasítást ad arra, hogy engedjék el a lányt.

Visszatérő figurája a filmeknek (az afrikai epizód kivételével mindegyikben szerepel) Assuntina, az öregasszony, aki csempészett cigarettát árul a kikötőben, persze mindig valamilyen más áru alá rejtve. Az első részben Rizzo – aki egyébként épp próbál leszokni a zabálás melletti másik rossz szokásáról, a dohányzásról – egyszerűen csak odaszól az asszonynak: „Assuntina, talán be kellene csuknod a boltot, jönnek a fináncok”. A hongkongi epizód elején félrehúzza a Marlborókat rejtő kenyereket, és amikor az öregasszony könyörögni kezd, hogy ne csukassa le, közli, szó sincs róla, ő ugyanis cigarettát szeretne vásárolni. Az egyiptomi epizódban aztán már vitatkoznak is: Assuntina nem akarja kiszolgálni felügyelőt, mert tudja, hogy az le akar szokni.

Rizzo küldetése eléri a célját. A drog rehabilitáción átesett Joe jó útra tér, sőt matróztársaival több epizódban is segít Rizzónak, főleg, ha egy kis bunyóról van szó. A cigánylány megjósolja neki a hosszú utazást, a többi kikötői alak pedig segítője, informátora lesz, elsőként is a púpos Peppino, aki a sok fals hír után tényleg megsúgja neki a nagy fogást, sőt még arra is kerít módot, hogy halálában megüzenje Rizzónak gyilkosai kilétét. Ha tehát Piedone nem is megváltó, a megtérés eszköze tud lenni.

Jó, jó, de pofozkodik

„Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem” – mondja Jézus a tanítványoknak János evangéliuma szerint (Jn 10,14). A Piedone-filmek alkotói sosem merészkedtek odáig, hogy a blaszfémiát kockáztatva direkt párhuzamot húzzanak Krisztus és Rizzo felügyelő személye között, de az utalások olykor annyira erősek, hogy azokat nem lehet nem észrevenni. Piedone pásztor, és – amint azt fentebb bizonygattam – ismeri az övéit, sőt, az övéi is jól ismerik őt.

Hogyan lehet tehát – kérdezheti joggal az olvasó –, hogy egy krisztusi erényekkel ilyen szembetűnően felruházott filmalak gyakran folyamodik az erőszakhoz: verekszik? Ennek megértéséhez vessünk egy pillantást a Nápollyal kapcsolatos bűnügyi híradásokra. Néhány fejezettel előbb már igyekeztem felskicceli, milyen történelmi okok vezettek oda, hogy e csodálatos öbölben a bűnözés a mindennapok természetes része lett. A „kisebb” atrocitások (lopások, rablások) elsősorban a külföldieket, a turistákat érik. Beszédes a Daily Mail 2009-es cikke, amely szerint a város turistakísérőket alkalmazott azért, hogy megvédjék a látogatókat az ilyen támadásoktól (nem elhanyagolható tény, hogy sikerrel). A turista-áldozat motívuma az első Piedone-filmben is megjelenik egy német hölgy személyében, akinek értékeit Rizzo természetesen visszaszerzi.

Ne gondoljuk azonban, hogy a nápolyi bűnözés mindössze ebből áll, a helyzet sokkal komolyabb. Egészen a XVIII. századig vezetik vissza a történetét annak a becslések szerint több mint száz bandát számoló profi multinacionális bűnszervezetnek, amely a Camorra nevet viseli, és amelyet olykor szicíliai rokonánál, a Cosa Nostránál is véresebbként emlegetnek. Módszereiről, amelyek között igen gyakran szerepel a brutális gyilkosság is, találó képet ad a Vanity Fair cikke. Olyan világ ez tehát, ahol nem csak a kések kerülnek elő gyakran, hanem a kézifegyverek is. És ebben a világban boldogul Rizzo felügyelő a puszta öklével úgy, hogy – és ezt fontos különösen hangsúlyozni – soha nem bánt ártatlant, és soha nem öl embert.

A Kivonulás Könyve szerint Isten különleges hatalommal ruházza fel Mózes pásztorbotját. Mivel az após Jetró juhait terelő Mózesből a hirtelen kapott küldetés szerint a zsidó nép nyáját vezető és oltalmazó pásztor válik, a nyáj terelésének és védelmének ezen egyszerű, hétköznapi eszköze, a bot is természetfeletti erőt kap: ez válik kígyóvá a fáraó előtt, majd ez csap rá a Nílusra, hogy a víz vérré váljon, ez küld békákat Egyiptom minden vízébe, de ez választja ketté később a Sás-tengert is. Egy egyszerű pásztorbot a fáraó mágusainak varázslatai és minden katonája ellen. Nem véletlen, hogy a pásztor és vele a pásztorbot metaforája végighúzódik a Szentíráson, egészen az evangéliumokig, amikor a mindig jelen lévő, de rejtőzködő Jahve hasonlatából az önmagát jó pásztorként kinyilatkoztató Krisztus-képhez kapcsolódik.

Kell tehát pásztorbot az ugyancsak jó pásztorként feltűnő Piedonénak is, ez pedig nem más, mint az ökle. Az övéi, a nyáj – tehát a kikötői kisstílű bűnözői világ – előtt ez tekintélyének alapja. Assuntina épp úgy tudja, mint Peppino, hogy az az ököl csak a valódi gonoszra csap le, a gyámoltalant, a szegényt, a maffiafőnökök és drogbárók hatalmába került ártatlan fiatalokat, prostituáltakat pedig védelmezi. Piedone ökle a veszélytől véd, és a jó felé terelget. Mindezt – mint már bizonyítottuk – egy olyan közegben, ahol a borotvával elcsúfított arc, a rugóskéssel átszúrt máj vagy a koponyalövés mindennapos esemény. Mi tehát egy ilyen világban néhány jótékony pofon, ha nem szent küldetés?

Rizzo for saint!

Hosszan sorolhatnánk még a Piedone karakteréhez kapcsolódó erényeket, de talán ennyi is elegendő volt arra, hogy meggyőzzem az olvasót: a keresztény utalások, áthallások nem véletlenül fedezhetőek fel a négy műben. Nem tudom, Ferenc pápa kedveli-e Bud Spencer filmjeit, szorosabban a Piedone-sorozatot, de meglátásom szerint kevés esély is van arra, hogy akár Rizzo felügyelő, akár rendezője, az amúgy zseniális Steno a szentek sorába kerüljön. Annyi elismerés azonban mindenképp járt a derék nápolyi zsarunak, hogy ezt az eszmefuttatást lejegyezzük. Már csak azért is, mert így alkalmunk lehet más szemmel újranézni a sorozatot – olyan aspektusból, amely e művek elsődleges közönségének, az olasz publikumnak talán teljesen természetes.

#  Kerékgyártó György, 2014-06-08