Morgan a csoport tagjaival és a hozzájuk közel álló személyekkel készített interjúk segítségével mutatja be a legendássá vált társulat pályáját.  #  SzJ, 2015-12-17

DAVID MORGAN: Itt a Monty Python beszél!
(Monty Python Speaks)
364 oldal
3990 Ft
Gabo Kiadó
2015

*

Először csak a Gyalog galoppot ismertük tőlük, majd a kilencvenes évek elején, csaknem negyedszázadnyi késéssel láthattuk végre a Repülő cirkusz epizódjait. Aztán sorra fedeztük fel a Monty Python tagjainak egyéb munkáit, eleinte néha az egyéni alkotásokat is a csapat termékének gondolva. Azóta szinte minden, amit együtt vagy külön készítettek, elérhető, és számtalan forrás áll rendelkezésünkre akkor is, ha a csoporttal kapcsolatos érdekességekre, háttér-információkra vagyunk kíváncsiak.

Magyarországon a Gabo kiadó rendesen kivette a részét a járulékos anyagok közvetítésében, Michael Palin, Terry Jones és Eric Idle  könyveit köszönhetjük nekik, most pedig náluk jelent meg David Morgan interjúkötete, az Itt a Monty Python beszél!

Tisztázzuk az elején: nem friss az anyag. David Morgan 1998-ban készített interjúkat a csoport öt tagjával (Graham Chapman akkor már nem élt) valamint a társulathoz közel álló személyekkel, az így összeálló könyv 1999-ben, a Monty Python harmincadik születésnapjához igazodva jelent meg. Ám az azóta történt eseményekről sem maradunk le – és ez már a magyar kiadást dicséri –, ugyanis a képmellékletben némi kísérő- és magyarázó szöveggel helyet kapott a Spamalot, a Nem a Messiás és a 2014-es színpadi show is.

Morgan az előszóban röviden, mégis rendkívül alaposan, lényegre törően elemzi a Monty Python sikerének titkát, az egyéni stílus összetevőit, majd átadja szót a legautentikusabb személyeknek, és az interjúk részleteit kronologikus sorrendbe szerkesztve mutatja be a legendássá vált csoport pályáját. A tagok színpadi és tévés előéletével indít, majd részletekbe menően faggatja interjúalanyait a megalakulásról, a Repülő cirkusz és a három mozifilm készítéséről, a turnékról, a jogi huzavonákról, az amerikai próbálkozásokról.

A nyilatkozatáradat szerencsére soha nem válik kedélyes nosztalgiázássá, az érdekes sztorik mellett a problémák, a személyes ellentétek, a konfliktusok is napvilágra kerülnek, és ezek fényében lesz még izgalmasabb, sőt, tanulságos a történet. Ugyanis minden nehézség és zsörtölődés ellenére a Monty Python egységes csapatként tudott funkcionálni, és ehhez talán pont az eltérő személyiségek ütközése kellett. Megalakulásukkor a tévé szórakoztató műsorai általában egy személyre épültek, és bár megalakulásukkor a hatos fogatban John Cleese számított a legismertebbnek, épp ő hozta meg (ha nem is mondta ki) az első formabontó döntést, azt, hogy egyenlő tagokból álló csapatként állnak kamera elé.

A könyv több ponton is foglalkozik a csapatdinamikával, melynek alapját a heterogén összetétel képezte: egyrészt volt az Oxfordi illetve a Cambridge-i duó (Jones és Palin illetve Cleese és Chapman) mellettük pedig az egyedül dolgozó Idle és a szintén magában alkotó Terry Gilliam. Az első páros inkább a látványra ment, a másodiknak általában a logikusan felépített szöveg volt fontosabb, Idle szójátékokban és monológokban futott nagyot, az animáció meg aztán végképp egyéni ízt vitt a műsorba. Emellett folyamatos problémát jelentett, és mégis a kreativitást erősítő tényező volt a szenvedélyes Jones és a hideg racionalizmust képviselő Cleese civakodása, valamint az alkoholizmusa miatt sokszor ki- és beszámíthatatlan, ugyanakkor szertelen fantáziával bíró Chapman (és a hasonló gondokkal küzdő rendező, Ian MacNaughton) viselkedése.

A Monty Python kultusza a mai napig tart, ennek következtében az évek során a rajongók már számtalan érdekességet megtudhattak úgy az alkotásokról mint a csoport működéséről. Maguk a tagok sem tudják kihagyni a sztorizásokat azon műveikből, melyek lehetőséget adnak személyes megnyilvánulásokra. Nyilván Gilliam filmjeiben erre nincs mód, de John Cleese önéletrajzában (Na, szóval…), Michael Palin útifilmjeiben és az azokból készült könyvekben, Idle turnénaplójában (A Mohó Gazember naplója), Chapman memoár-agymenésében (Egy hazug ember önéletrajza – VI. kötet) rengeteg emlék idéződik fel. Az apró mozaikokat bővíti rendszerré számtalan nyilatkozat, kiváltképp a tagokkal készült beszélgetésekből összeálló film, az Almost the Truth (Lawyers Cut), valamint a 2003-ban Bob McCabe szerkesztésében napvilágot látott könyv, a szintén interjúkra épülő Monty Python – Önéletrajz.

Ez utóbbi 2008-ban jelent meg magyarul, tehát a kérdés nem az, hogy a nálunk most boltokba kerülő Morgan-kötet az újdonság erejével hat-e, hanem az, hogy – korábban készült anyagként – tesz-e hozzá bármit a Monty Python-kultúrkörhöz. A válasz pedig igen, főképp, hogy egy ennyire kultikus, és alaposan feldolgozott életmű esetében már nem az alapmotívumok átismétlése, hanem a finom részletek, adalékmorzsák, eddig közzé nem tett gondolatok, újabb nézőpontok megismerése jelenti az igazi csemegét (például Michael Palin elemzése arról, milyen szempontok motiválták örökbecsű Pilátus-alakításának kidolgozásakor).

A szöveg teljes mértékű élvezetét csupán az zavarja meg, hogy időnként úgy érezzük, nem ártott volna nyomdába adás előtt még egyszer átfutni az anyagot. Elvétve bennmaradtak élőszavas fordulatok, ami nyilván az angol kiadás sajátossága, az viszont már a hazai változat munkatársainak róható fel, hogy egy-két helyen magyartalan mondatokba futhatunk bele. Ide tartozik még egy furcsaság: az interjúrészletek közé híres Monty Python-idézetek ékelődtek, azonban ezeket nem sikerült tipográfiailag jól elkülöníteni a kérdésektől. Látszik ugyan némi különbség, de mindkét szövegelem vastag, sötét betűkkel lett szedve. Ám érdekes módon ez nem hat zavaró elemként, inkább csak furcsa ritmust ad az egész szövegnek, ennélfogva a csoport munkáira jellemző abszurd attitűdöt idézi fel.

„Amíg elfogadjuk, hogy a világ egy abszurd hely, addig a Pythonnak helye van benne” – olvasható az előszóban, és erre rímelve mondhatjuk, hogy amíg a Python munkássága idézetbánya, hivatkozási alap és közös kultúrkincs, addig igény van egy ilyen könyvre is.

#  SzJ, 2015-12-17